— Azt gondolom, hogy a futárnak halvány sejtelme sem lehetett a széf kódjáról. Lilla viszont fél évvel ezelőtt látta, amikor beütöttem, mielőtt elindultunk a barátaid esküvőjére.
— Eszter, ez már kész üldözési mánia — állt fel Gábor. — Lilla a húgom. A városházán dolgozik, van neve, van tekintélye. Nincs szüksége a te drágaköveidre. Ingyen sem kellenének neki. A futár volt az. A rendőrség majd előkeríti.
Az előszobából neszezés hallatszott, aztán András bedugta a fejét a szobába.
— Nos, hölgyeim és uraim. A széf tiszta. Úgy értem, kizárólag az önök ujjlenyomatai vannak rajta, meg néhány elmosódott nyom, mintha kesztyűben nyúltak volna hozzá. Aki kinyitotta, ismerte a kódot. A futárra egyelőre kiadtuk a körözési értesítést, de azt állítja, hogy a konyhából ki sem mozdult. Most nézzük a kaputelefon kamerafelvételeit.
— Mehetünk végre? — kérdezte Gábor legalább ötödször. — A Vertikálba várnak minket, ott lesz az egész városvezetés.
András legyintett.
— Menjenek. De a telefonjuk maradjon bekapcsolva. És ha az a nyakék véletlenül mégis „előkerül”, azonnal hívjanak. Mert a hamis bejelentésnek is megvannak ám a következményei.
A taxiban egyikünk sem szólt a másikhoz. Gábor végig az ablakon bámult kifelé, és idegesen dobolt az ujjaival a térdén. Én a zsebemben a nagyítót szorongattam. Egyetlen apróság járt körbe-körbe a fejemben: Lilla tegnap feltűnően sokáig válogatta a ruháját. Üzenetben küldött át nekem három fotót, mindegyiken mélyen kivágott estélyi volt rajta. És mindhárom sötétkék. Pont olyan árnyalat, mint a zafír.
— Kár volt ezt az egészet elindítanod — szólalt meg hirtelen Gábor, amikor már a Magasház üzleti központ felé kanyarodtunk. — Tönkretetted az estét. Azt a szerencsétlen futárt most majd meghurcolják. És ha nem is ő vitte el?
— Akkor elengedik. Ha viszont ő volt, felelni fog érte. Ez így működik, Gábor. Ez a törvény.
— A törvény — ismételte keserű mosollyal. — Az élet nem olyan, mint a leltárkönyveid az antikvitásnál, Eszter. Néha tudni kell szemet hunyni dolgok fölött.
Az étterem ajtaján belépve azonnal ránk zúdult a drága ünnepségek zaja. Poharak csilingeltek, a levegőben liliomillat keveredett nehéz parfümökkel. A bejáratnál Katalin Arkagyijevna állt gyöngyszínű ruhában. Olyan méltóságteljesen festett, mint egy kikötőben horgonyzó hadihajó.
— Végre! — fordította felénk az arcát, hogy megpusziljuk. — Gábor, mi tartott ilyen sokáig? Lilla már odabent van, és mindenkit levett a lábáról.
Beléptünk a terembe. A reflektorok fénye egy pillanatra elvakított. A színpadon valaki a cég éves eredményeiről beszélt, én közben Lillát kerestem a tekintetemmel. A büféasztal mellett találtam meg. Háttal állt nekünk, abban a bizonyos sötétkék ruhában. Két elegáns öltönyös férfi forgolódott körülötte, ő pedig hátravetett fejjel nevetett.
A nyakán, a mennyezeti lámpák fényében, kék szikra villant. Hideg, tiszta ragyogás volt, azzal a finom ibolyás árnyalattal, amely csak a kasmíri kövek sajátja.
Nem indultam el felé. Megálltam, és éreztem, ahogy odabent minden megdermed bennem, keménnyé és mozdíthatatlanná válik.
— Gábor — szólítottam meg halkan.
— Most meg mi van? — fordult felém, aztán követte a pillantásomat.
Nem kiáltott fel. Nem tett úgy, mintha meglepődött volna. Csak lassan lehunyta a szemét, és behúzta a nyakát a vállai közé.
— Eszter — suttogta. — Kérlek. Itt ne csinálj semmit. Majd én elrendezem. Holnap. Csak felvette ma estére, hogy jó benyomást keltsen. Reggel úgyis visszaadta volna.
— Nem adta volna vissza — vettem elő a telefonomat. — Bement a lakásba, amikor pontosan tudta, hogy nem vagyok otthon. Ismerte a kódot. Ellopta, Gábor.
— Ez nem lopás! Ez családi ügy! — kapta el a könyökömet. — Ha most botrányt rendezel, vége a karrierjének. Anyát megüti a guta. Eszter, könyörgöm, mondd azt, hogy megtaláltad. Hívd fel azt a rendőrt. Most azonnal!
Lilla ekkor megfordult. Amikor meglátott minket, egyáltalán nem jött zavarba. Épp ellenkezőleg: ragyogó mosolyt villantott, és ujjával megigazította a nyakéket. A nagy zafír finoman megbillent a kulcscsontjai közötti mélyedésben.
— Jaj, Esztikém! — indult felénk, magassarkúja élesen koppant a padlón. — Ugye nem haragszol? Tegnap beugrottam, megláttam, és egyszerűen nem tudtam ellenállni. Annyira ment a ruhámhoz! Mintha jel lett volna odafentről. Te úgysem hordod, csak porosodik a széfben. Most meg végre volt hozzá alkalom!
Egészen közel lépett, drága bor illatát hozva magával.
— Gyönyörű, igaz? — fordult a mögötte érkező férfiak felé. — Családi ereklye.
Ránéztem, miközben a zsebemben lapuló nagyító súlyát éreztem. Ennek a kőnek minden hajszálrepedését ismertem. Azt is pontosan tudtam, hogy a kapcson van egy apró sérülés, amelyet három éve véletlenül én okoztam.
— Vedd le — mondtam.
Halkan beszéltem, mégis elhallgatott mellettünk a két férfi. Lilla felvonta a szemöldökét.
— Eszter, most komolyan? Itt, mindenki előtt? Szoros a kapcsa, majd otthon én szépen…
— Most azonnal vedd le.