— Gábor, hozzányúltál a széfhez? — kérdeztem az előszobából, miközben a markomban szorongattam a bőrszíjra fűzött ékszerészlupét.
Gábor éppen a zakóját rángatta magára, közben a mandzsettagombokkal bajlódott. Még csak hátra sem fordult.
— Eszter, elkésünk. A cég jubileumi ünnepsége van, hétszáz meghívottal, én pedig a szervezőbizottságban vagyok. Miféle széf? Már megint nem találod a kocsikulcsot?
Bementem a hálóba. A beépített szekrény súlyos ajtaja alig kétujjnyira állt nyitva. Szinte észrevehetetlen volt, hacsak az ember nem tudta pontosan, milyen szögben esik rá az ablakból a fény. Teljesen kitártam. Az Aiko széf üres elektronikus panelje némán meredt rám. A kódot szinte öntudatlanul ütöttem be. Odabent, a második polcon, nem volt más, csak por és egy mosógép garancialevele. A kék bársony tok eltűnt.
— Nincs meg — mondtam, amikor visszaléptem a folyosóra. A hangom meglepően egyenletes volt, mintha törtarany értékét becsülném fel. — A Nimfa könnyei eltűnt.
Gábor megdermedt, két keze a levegőben maradt. Az egyik mandzsettagomb csilingelve zuhant a parkettára, majd a szegőléc felé gurult.
— Hogy érted, hogy nincs meg? Egy hónapja tisztíttatni vitted. Lehet, hogy ott felejtetted?
— Három hete elhoztam. A széf hátsó sarkában volt, az iratok alatt. Gábor, a legutóbbi becslés szerint nagyjából 4,8 millió forintot ér. A nagyanyám családi nyakéke. Ilyesmi nem párolog el csak úgy.
Elővettem a telefonomat. Az ujjaim nem remegtek; inkább úgy éreztem, mintha jéggé dermedtek volna.
— Mit művelsz? — nézett rám végre Gábor. A szemében nem az elveszett érték miatti rémületet láttam, hanem bosszúságot, amiért felborult a programja.
— Hívom a 112-t.
— Várj! — kapott a csuklóm után. — Milyen rendőrség? Negyven perc múlva banketten kell lennünk. Fogalmad sincs, mi jön most? Kérdezősködés, jegyzőkönyv, tanúk… Lemaradunk a vezérigazgató beszédéről. Menjünk vissza, nézzük át rendesen. Hátha bevitted a bankba.
— Nem vittem be sehova.
Megnyomtam a hívás gombot. A harmadik csörgés után vették fel. Az operátor hangja olyan hétköznapi volt, mint egy pénztárosé a szupermarketben. Tisztán bemondtam a címet, a nevemet és azt, mit loptak el. Gábor közben az ablakhoz lépett, és lázas gyorsasággal írni kezdett valakinek.
— Eszter, ez őrültség — suttogta, amikor letettem. — Ki juthatott volna be? Riasztónk van.
— A kódot ketten ismertük. Te és én.
— Mire akarsz célozni?
— Semmire. Reggel itt volt a vízszállító futár. Én zuhanyoztam, ő a konyhába pakolta be a ballonokat. Az ajtó nyitva maradt. Hallottam, ahogy matatott.
Gábor nagy levegőt fújt ki, és az arca egy csapásra kisimult.
— Hát persze! Az a sapkás fickó. Látta, hová mentél a pénztárcádért. Eszter, komolyan mondom, néha elképesztően szétszórt vagy. Idegent egyedül hagyni a lakásban…
A rendőrök meglepően hamar megérkeztek. Ketten voltak, szürke egyenruhában, fáradt arccal, olcsó dohány szagát hozták magukkal. A névtáblája szerint András hadnagy leült a konyhaasztalhoz, és elővett egy nyomtatványt.
— Mondja el sorban. Mi tűnt el, és mikor látta utoljára?
Részletesen leírtam: fehérarany foglalat, középen csepp alakúra csiszolt zafír, körben tizenkét apró gyémánt. A kapocs hátoldalán egyedi mesterjegy. András lassan írt, betűről betűre.
— A futárt említette — emelte fel a tekintetét. — Megvannak a kiszállítás adatai?
— Igen, az alkalmazásban. Rendszám, név, minden.
Gábor körbe-körbe járkált a konyhában.
— Hadnagy úr, ugye megérti, hogy nekünk indulnunk kellene. Nagyon fontos eseményről van szó. Eszter mindent aláír, amit kell, én mehetek?
— Senki nem megy sehova — felelte András, anélkül hogy ránézett volna. — Mindjárt megérkezik a helyszínelő csoport, ujjlenyomatot veszünk a széfről. Ön, Odincov úr, szintén maradjon itt. Ha jól tudom, maga is ebben a lakásban él.
Egy órával később az otthonunk úgy festett, mint valami olcsón forgatott krimi díszlete. A hálóban egy szakértő dolgozott ecsettel, és mindent finom szürke por lepett be. Én a kanapén ültem, ujjaim között a lupét forgatva. Régi szokásom volt: ha ideges lettem, felületeket vizsgáltam. Tízszeres nagyításban a kanapé bőre olyan volt, akár egy holdbéli táj.
— Eszter, Lilla telefonált — ült le mellém Gábor, és lehalkította a hangját. — Azt kérdezi, hol vagyunk. Anya is aggódik. Meg tudnád mondani nekik, hogy késünk? A lopásról ne beszélj. Katalin Arkagyijevnának nem tesz jót az izgalom, felmegy a vérnyomása.
Ránéztem a férjemre. Éppen egy láthatatlan porszemet söpört le gondosan a zakóujjáról.
— A húgod tegnap bejött ide, amikor én nem voltam itthon? — kérdeztem.
Gábor egy pillanatra mozdulatlanná vált.
— Igen, beugrott. Itt felejtette a töltőjét, én engedtem be. Öt percig volt itt, aztán elment. Ugye nem gondolod komolyan?