„Feltűnt már neked, hogy anyád vérnyomása valahogy mindig pontosan a fizetésem napján szökik fel?” éles vád, amely fáradtan hazatérő Esztert a konyhában váró család vádjai közé löki

Kimerült, igazságtalan világ, amely felőröl mindent.
Történetek

Sem a pénzemhez, sem ennek a lakásnak a kulcsához.

Ilona egészen halkan szólalt meg:

— Ki akarsz dobni?

— Nem. Csak visszaküldöm oda, ahová tartozik. A saját otthonába.

— És ha nem megyek?

— El fog menni. Már telefonáltam a körzeti megbízottnak. Azt mondtam, családi konfliktus van nálam, és félek egyedül maradni magukkal. Mindjárt felér. Tudják, én sosem kedveltem a meglepetéseket. De most kiderült, néha nagyon hasznos műfaj.

Mindketten úgy meredtek rám, mintha abban a pillanatban látnának először igazán.

— Te teljesen megőrültél — mondta Gábor.

— Nem — feleltem nyugodtan. — Azt hiszem, épp most kezdek magamhoz térni.

Ekkor megszólalt a csengő.

Ilona összerezzent.

— Ő az? Máris?

— Mit gondoltak? Hogy én továbbra is a tűzhelynél álldogálok, amíg maguk itt szétosztják egymás között az életemet?

Gábor felállt.

— Eszter, kérlek. Ne csináljunk jelenetet.

— A jelenet három évig tartott. Most lemegy a függöny.

Közelebb lépett. Már nem kiabált, nem fenyegetőzött; a hangja más lett, szinte szánalmas.

— Én tényleg nem így akartam. Belebonyolódtam. Anyám nyomást gyakorolt rám. Ott van a gyerek. Itt meg a hitel. Azt hittem, valahogy majd megoldódik magától.

— Maguk mindig ebben reménykednek. Hogy majd egy nő megoldja maguk helyett. Főz, fizet, hallgat. A végén pedig még ő lesz a hibás.

A csengő újra felberregett.

— Nyisd ki — mondtam.

Nem mozdult. Így hát én mentem az ajtóhoz.

Amikor a rendőr távozott, a lakásra furcsa, üres csend ereszkedett. Olyan csend, amilyen veszekedés után marad: amikor már mindent kimondtak, és az embernek ordítani sincs ereje. Ilona felkapta a táskáját, letette a kulcsot, és még vetett rám egy pillantást. Benne volt a régi gyűlölet, de már valami új is: félelem. Gábor szó nélkül felvette a kabátját, és utána indult. A küszöbnél még megtorpant.

— Ezt meg fogod bánni — mondta.

— Már nem — válaszoltam. — Én már eleget bántam.

Elment.

Bezártam mögöttük az ajtót, a homlokomat a fához támasztottam, és egy darabig csak álltam mozdulatlanul. A konyhából sprotni szaga áradt, Ilona kabátjából ott maradt az idegen dohány füstös nyoma, és az én csirkém illata is, amit végül be sem tettem a hűtőbe. Az asztalon gyűrötten hevert a banki kivonat. A mosogatóban egy tányér ázott. Minden undorítóan hétköznapi volt. Mintha nem omlott volna össze semmi. Pedig összeomlott. Csak nem az egész világ. Csupán az, amit már régen le kellett volna bontani.

Megrezdült a telefonom. Réka hívott.

— Na? — kérdezte köszönés nélkül. — Élsz még?

— Többé-kevésbé.

— Sírtál?

— Még nem.

— Akkor majd később fog rád szakadni.

— Valószínűleg.

— Átjössz hozzám?

Körülnéztem a konyhámban. Az én konyhámban, az istenit. A hokedlin, a régi vízforralón, a debreceni mágnesen, amit ki nem állhattam, mégsem szedtem le soha a hűtőről. És hosszú idő óta először nem magányt éreztem, hanem teret.

— Nem — mondtam. — Ma itthon maradok.

— Egyedül?

— Végre.

Réka néhány másodpercig hallgatott, aztán halkan kifújta a levegőt.

— Hát akkor gratulálok. Úgy tűnik, most kezdődik nálad a normális élet.

Elmosolyodtam, kidobtam a sprotnit a kukába, kinyitottam az ablakot, és feltettem a vizet teának.

— Valahogy úgy — feleltem. — És tudod, mi a legnevetségesebb?

— Mi?

— Tejföl még mindig nincs. És ebbe senki sem halt bele.

Életidő