És volt ott még egy lap, különösen tanulságos. Bankszámlakivonat. Ráböktem a tételekre.
— Nézd csak meg az utalásokat.
Gábor arca megfeszült.
— Te kutattál a holmijaim között?
— Nem. A saját életemben kezdtem rendet rakni. És kiderült, hogy elég sok mindent eldugtatok benne előlem.
— Eszter, te egyáltalán tudod, hol vannak a határok?
— Határok? — kérdeztem vissza halkan. — Az volna határ, amikor a férj pénzt küld az anyjának, mondjuk még megérteném, ha gyógyszerre kellene, de az anyja továbbadja a pénzt a férje volt feleségének, gyerektartásra, egy olyan fiú után, akiről nekem három éven át hazudtatok?
Ilona arca egyetlen pillanat alatt hamuszürkévé vált, mintha kihúzták volna belőle az áramot.
— Gábor… — rekedten csak ennyit préselt ki magából.
Gábor a fogai között káromkodott.
— Honnan a fenéből…
— Véletlenül, Gábor. Tényleg. Kicsi a világ. Főleg akkor, ha az ember egy rendelőintézet betegfelvételén dolgozik, és egyszer csak beállít hozzá egy nő a gyerekével igazolást intézni. Aztán meglátja a telefon képernyőjén a fényképedet, és felkiált: „Jaj, hát ez Márk apja. Akkor ezek szerint kibékültetek?”
Csend lett. Olyan, amelyben még a levegő is nehezen mozdul.
Leültem a székre, mert a térdem hirtelen elgyengült, mintha nem tartana meg többé. De beszéltem tovább, csak már halkabban.
— Először azt hittem, szegény nő nincs magánál. Aztán átnéztem az utalásokat. Utána megtaláltam a régi üzeneteidet a laptopodon. Végül összeállt, miért lett Ilonának minden hónapban hirtelen „magas vérnyomása”. Nem a vérnyomása volt az. Inkább a lelkiismerete rándult meg néha.
— Ezt nem mered — sziszegte Ilona. — Engem ne keverj bele. Nem hagyhattam magára az unokámat!
— Akkor el kellett volna mondani. Szavakkal. Ember módjára. Nem pedig úgy kezelni engem, mint egy fizetési kártyával ellátott bolondot.
— El akartam mondani — szólalt meg Gábor.
— Mikor? Amikor már én fizetem neki a különórákat is?
— Ne forgasd ki.
— Én forgatom ki? Három éven keresztül azt hajtogattad, hogy a volt feleségeddel mindent lezártál. Hogy nincs gyereked. Hogy eleged van a nő játszmáiból. Közben egy egész életet dugtál el előlem.
— Nem dugtam el. Csak kerestem a megfelelő alkalmat.
— Nem alkalmat kerestél. Azt méricskélted, meddig lehet még rajtam élősködni.
Gábor visszarogyott a székre. Hirtelen, nehézkesen. Mintha egyetlen másodperc alatt kiszállt volna belőle minden fölény, és csak az összegyűrt, tehetetlen férfidüh maradt volna utána, amely már azt sem tudja, kibe harapjon.
— Te ezt nem érted — mondta tompán. — Az egész nagyon bonyolult.
— Persze. A legősibb férfimese: „ez bonyolult”. Itt meg minden egyszerű volt, ugye? Itt lehetett hazudni, pénzt elvenni, ordítani, engem hibáztatni, és még tejfölt is követelni a leveshez?
Ilona ekkor felkapta a fejét.
— Mit képzeltél? A család nem rózsaszín szerelmes mese. A család arról szól, hogy az ember tűr.
— Ki tűr? — fordultam felé. — Én? Vagy maguk rendezkedtek be úgy, hogy helyettük majd én tűrjek?
— Ha szültél volna gyereket, okosabb lennél.
— Azért nem szültem, mert közben két felnőtt embert cipeltem a hátamon, meg egy idegen titkot.
Gábor lassan felemelte a fejét.
— A fiamról így ne beszélj.
— Ki beszél róla így? Én még csak nem is láttam azt a gyereket. Nem róla mondok ítéletet. Rólad beszélek.
Egy ideig hallgatott, aztán rekedt, üres hangon kérdezte:
— És most mi lesz?
— Most? Most te fogod elmagyarázni, miért hazudtál. Te beszélsz a bankkal a hitelről. Te segíted a fiadat, nem az anyád kis színjátékain keresztül. Ilona pedig mostantól nem nyúlhat ahhoz, ami az enyém.