hétvégére a barátaiddal, akkor az már a te pénzed. Ha anyád kér, az megint közös. De amikor nekem fogorvoshoz kellene mennem, csak annyit mondasz: „Kibírod a következő hónapig.”
— Mert te mindig akkor állsz elő valamivel, amikor épp nyakig vagyunk a bajban!
— Nem, Gábor. Mi folyamatosan nyakig vagyunk benne. Csak te már annyira megszoktad, hogy fel sem tűnik.
Ilona hangosan felszipogott. Gyakorlott, színpadias hang volt.
— Istenem, miket kell hallanom… Én mindent értetek teszek… A nyugdíjamat is ennivalóra költöm…
— Önnek kétszázhúszezer forint a nyugdíja — mondtam. — Ráadásul külön lakik. Az élelmiszert valamiért mégis én veszem.
— Mert te vagy a felesége! — mordult rám Gábor. — Vagy ezt is elfelejtetted?
— A feleség nem egy pörköltet főző bankautomata.
— Persze, világos. Teleolvastad a fejed az internetes pszichológusaiddal.
— Nem. Egyszerűen csak megnyitottam a banki alkalmazást, és megláttam, mennyibe kerül nektek ez a nagy családi összetartás.
Olyan hirtelen pattant fel, hogy a szék lába végigcsikordult a linóleumon.
— Most mire célzol?
— Arra, hogy nem fogom tovább betömködni a lyukaitokat.
— A mi lyukainkat?
— A tieiteket.
Ilona már nem szipogott. Kihúzta magát, és egészen más szemmel nézett rám. Keményen, cukormáz és parfüm nélkül. Úgy, ahogy arra néznek, aki végre többé nem hajlandó kényelmesnek lenni.
— Gábor — szólalt meg halkan —, én megmondtam neked. Túl sok szabadságot adtál neki. Egy asszonynak tudnia kell, hol a helye.
— És ön tudja a magáét? — kérdeztem. — Valahol a bankkártyám és a hűtőm között?
— Eszter, fogd be — mondta a férjem egészen nyugodtan.
Ez sokkal rosszabb volt, mint ha ordított volna.
— Nem. Ma nem fogom be.
— Akkor jól figyelj. Vagy most azonnal átutalod azt a pénzt, vagy holnap összepakolod a cuccaidat, és eltakarodsz. Világos?
Ránéztem, és hirtelen megértettem valami furcsát: nem fenyegetett. Alkudozott. Úgy viselkedett, mint aki évek óta ugyanazt a gombot nyomogatja, és észre sem vette, hogy az a gomb már rég kiesett a helyéről.
— Mondd még egyszer — kértem.
— Pakolj össze, és takarodj.
— Anyád előtt ismételd meg.
— Örömmel. Szeded a holmidat, és eltűnsz az én lakásomból.
— A tiédből? — akaratlanul is elnevettem magam. — Ezt komolyan mondod?
Megrándult az arca.
— Kié lenne?
— Azé a lakásé, amelynek az önerejébe beletettem a nagymamám szobájának eladásából kapott pénzt? Azé, amelynek a hitele mindkettőnk nevén van? Vagy talán azé, ahol az anyád már harmadik éve él a második kulccsal és mások pénztárcájával?
— Ne terelj.
— Ez nem terelés. Ez pontos cím.
Bementem a szobába, elővettem a szekrényből a dossziét az iratokkal, aztán visszatértem, és az asztalra tettem.
— Olvasd fel — mondtam.
— Mit művelsz már megint?
— Olvasd.
Ilona gyorsabban nyúlt a mappáért, mint ő, de rátettem a tenyeremet.
— Önt senki sem kérte meg rá.
Gábor ideges mozdulattal kinyitotta az iratokat.
— Na és? — kérdezte. — Mit kell ezen nézni?
— Lejjebb.
Végigfutotta a sorokat, aztán elhallgatott.
— Mi van benne? — kérdezte az anyja.
— Semmi — vágta rá túl gyorsan.
— Olvasd fel — ismételtem. — A tulajdoni hányadról szóló részt.
Nem olvasta. Csak állt ott, és az ujjai között gyűrögette a papírt.
— Akkor majd én — mondtam. — Az egyik fele az enyém.