— Merre csavarogsz, Eszter? — Gábor hangja úgy csattant a telefonban, mintha nem egy tömött buszon zötykölődtem volna haza tizenkét óra munka után, hanem épp elkártyáztam volna a lakásunkat. — Fél órája megkértelek, hogy ugorj be a bankba, és utald át anyámnak a pénzt.
— Egész nap talpon voltam — feleltem, miközben a vállammal próbáltam megtartani a szatyrot, benne a csirkével, kenyérrel meg mosóporral. — A bank már bezárt. Ezt délben is megírtam neked.
— Akkor előbb kellett volna észbe kapni. Anyámnak felment a vérnyomása, gyógyszer kell neki, te meg, mint mindig, csak magadra gondolsz.
— Feltűnt már neked, hogy anyád vérnyomása valahogy mindig pontosan a fizetésem napján szökik fel?
A vonal túlsó végén rövid, kellemetlen csend feszült.
— Ezt most ne kezdd el — sziszegte. — Otthon megbeszéljük. És vegyél tejfölt. Normálisat, ne azt a százötven forintos vizes vacakot.
— Már kijöttem a boltból.
— Akkor menj vissza.
— Nem.
— Hogy érted azt, hogy nem?
— Úgy, hogy ma nem lesz tejföl. Túl fogjátok élni.
Kinyomtam a hívást, és abban a pillanatban megéreztem a mellkasomban azt a jól ismert, nyomasztó súlyt. Nem is félelem volt ez. Inkább fáradtság. Sűrű, tapadós, mint a kihűlt óvodai tejbegríz. Az az állapot, amikor már haragudni sincs erőd, csak tudod: mindjárt kinyitod az ajtót, és rád zúdítanak mindent, amit egész nap magukban gyűjtögettek.
Az ajtóban az anyósom állt.
— Na, megjött — mondta Ilona, és esze ágában sem volt félreállni. — Mi meg itt ülünk és várunk. Gábor munka után éhes, nekem a vérnyomásom az egekben, ő meg csak néz, mintha semmi köze nem lenne semmihez.
— Nem nézek, levegőt veszek — mondtam. — A busz után ez kifejezetten hasznos tevékenység.
— Fogd vissza a nyelved — mordult rám Gábor a konyhából. — Gyere ide.
Bementem, és letettem a szatyrokat a hokedlire. Az asztalon már ott sorakozott a felszeletelt kolbász és sajt, egy felnyitott sprotnis konzerv, két üres bögre, kenyérmorzsák mindenfelé, a mosogatóban pedig egy tányér ázott, rászáradt hajdinával. Vagyis éhen halni itt szemmel láthatóan senki sem készült. Engem vártak. A szertartáshoz.
— Na? — Gábor elterpeszkedve ült a széken. — Hol az utalás?
— Nem utaltam.
— Miért?
— Mert elegem lett belőle.
Ilona lassan leereszkedett a hokedlire, egyik kezét a mellkasához szorítva.
— Hallottad? Azt mondta, elege van. Nekem mondja ezt? Nekem, aki a semmiből kapartalak össze benneteket?
— Anya, ne hergeld magad — szólt Gábor, de közben végig engem nézett. — Magyarázd el rendesen, jelenet nélkül.
— Rendesen? Rendben. Az elmúlt négy hónapban ötszázhatvanezer forintot adtam az anyádnak. Hogy mire, arról fogalmam sincs. Minden alkalommal sürgős volt, mindig utoljára kellett, mindig csak nyugdíjig, gyógyszerre, rezsire, fogtömésre, vizsgálatra. Csak közben valahogy minden alkalom után megjelent egy új kabát, egy új telefon vagy padlizsánszínű manikűr.
— Hogy mered más pénzét számolgatni? — csattant fel az anyósom.
— Az nem más pénze. Az az enyém.
— Egy családban nincs olyan, hogy enyém meg tied! — Gábor tenyere nagyot csapódott az asztalra. — Hányszor kell még elmondanom?
— Milyen kényelmes elv. Amikor a lakáshitelt kell fizetni, akkor közös a pénz. Amikor viszont te tűnsz el valahová, akkor hirtelen már mindenki másképp számol.