A kosztüm hibátlanul állt rajta, mintha pontosan rá szabták volna. A haját feszes, simára fésült kontyba tűzte, tartása egyenes volt, szinte mozdíthatatlan. De nem a ruha, nem is a megjelenése volt a legmegrendítőbb, hanem a tekintete. Abban már nyoma sem látszott félelemnek vagy alázatnak. Hideg, acélos diadal csillogott benne, és valami olyan fölény, amelytől Katalin gyomra görcsbe rándult.
Egyetlen pillanatra összekapcsolódott a pillantásuk. Katalin fejében akkor állt össze minden, olyan élesen és kegyetlenül, mintha üveg tört volna szilánkokra. Ez a csendes lány. Az árva. Az ügyetlennek hitt, jelentéktelen kis teremtés, aki folyton a házban lézengett, takarított az irodájában, sokszor maradt felügyelet nélkül… Nem áldozat volt. Hanem ítélet-végrehajtó.
Eszter lassan elindult lefelé a lépcsőn. Elhaladt a dermedten álló vendégek mellett, a remegő Gergő mellett, a kommandósok mellett, majd egyenesen a nyomozóhoz lépett. Kezében egy vaskos iratköteget tartott, és minden sietség nélkül átnyújtotta neki.
– Itt vannak az eredeti dokumentumok, őrnagy – mondta határozottan. A hangja nyugodt volt, tiszta és parancsoló. Sehol nem maradt benne a korábbi, bizonytalan suttogásból. – A digitális adathordozón pedig megtalálja az elmúlt öt év valamennyi tranzakciójának teljes kimutatását.
A nyomozó röviden bólintott.
– Köszönjük az együttműködését, Eszter, András lánya. Felbecsülhetetlen segítséget nyújtott a nyomozásnak.
Katalin levegő után kapott. „Eszter… András lánya… Voroncova!” A felismerés úgy csapott belé, mint egy ostorcsapás. Eszébe jutott András. Eszébe jutott a férfi szürke, átható tekintete, amellyel egykor a tárgyalóteremben nézett rá. Ugyanezek a szemek szegeződtek most rá. Ugyanaz a hideg, könyörtelen fény.
– Te… te aljas kis féreg! – sziszegte Katalin, miközben a dühtől fröcsögött. – Te rendezted meg az egészet! Senki vagy! Egy verésre való kis senki!
Eszter egészen közel lépett hozzá. Az őrök azonnal megfeszültek, készen arra, hogy közbelépjenek, de a lány csupán enyhén oldalra billentette a fejét.
– Téved, Katalin – mondta halkan, olyan halkan, hogy szinte csak ő hallhassa. Ajkán fagyos, alig észrevehető mosoly jelent meg. – Én nem verésre való lány vagyok. Én a következmény vagyok. És most már tényleg nincs hová mennie. A számláit egy órája zárolták. A villát pedig árverésre bocsátják.
A bilincs száraz kattanással zárult Katalin csuklójára. Durván az ajtó felé taszították. Ő ordított, átkozódott, majd könyörögni kezdett Gergőnek, hogy hívja fel az ügyvédeket, tegyen valamit, ne hagyja ezt. Gergő azonban csak rémülten az arca elé kapta a kezét, mintha így elbújhatna mindaz elől, ami körülötte összeomlott.
A társaság krémje némán figyelte egy hatalmasnak hitt asszony bukását.
Eszter a fényűző nappali közepén maradt. Mozdulatlanul állt, és nézte, ahogy a rendőrautók villogó fénye visszatükröződik a hatalmas üvegfelületeken. A kék és vörös villanások felhasították az éjszaka sötétjét, mintha magát a múltat vágnák darabokra. Odakint az eső elállt, a felhők mögül pedig lassan előbújt a hold hideg, tiszta fénye.
Eszter mély levegőt vett. A ház levegője, amely hónapokon át dohosnak, nehéznek és fojtogatónak tűnt számára, most először könnyűnek hatott.
A múlt szilánkjai végre össze lettek szedve, akárcsak annak a vázának a darabjai. Csakhogy ezúttal nem neki kellett lehajolnia értük. És nem is neki kellett megfizetnie azért, hogy valaki más összetörte őket.
Eszter megfordult, és elindult a kijárat felé. Egy új élet várta, olyan élet, amelyben a félelemnek többé nem jutott hely. Mögötte, a tölgyfa parkettán magára hagyva hevert egy összetört kristálypohár. A szilánkjait pedig már senki sem sietett eltakarítani.