Ekkor megint felberregett a csengő. Elindultam az ajtóhoz, azt gondolva, bizonyára egy újabb későn érkező vendég toppant be. Amikor azonban kinyitottam, ő állt előttem. Ugyanaz az idős asszony. Ugyanabban a kendőben, ugyanazzal a görbe bottal, csak a szeme most még élénkebben csillogott, mint legutóbb.
– Jó estét, galambom. Mondtam én, hogy egy hónap. Hát eljöttem.
– Ez meg kicsoda? – Mónika Petrovna hangja úgy csattant, mintha ostorral vágtak volna végig a levegőn.
Az öregasszony rá sem hederített. Belépett az előszobába, nyugodt mozdulattal lerúgta a régi, szigetelőszalaggal összefogott gumicipőjét, aztán besétált a nappaliba, ahol a vendégek egyszerre dermedtek mozdulatlanná.
– Adjon isten, jó emberek – biccentett feléjük. – Ilona vagyok. Egyszerűen csak Ilona. Lenkéhez jöttem, maradnék nála egy kicsit vendégségben.
– Mi van?! – Gábor felpattant a kanapéról, az arca vöröslött a megivott sörtől. – Lenke, te teljesen megőrültél? Ki ez az asszony?
– Én… – csak álltam, és zavartan néztem az öregasszonyt. Egyetlen értelmes mondat sem jutott eszembe. Éppannyira megdöbbentem, mint mindenki más.
– Lenke, neked tényleg elment az eszed? – szállt be Krisztina is, undorodó pillantással végigmérve az érkezőt. – Miféle alakokat hozol te ide? Itt normális családi este van, erre becipelsz valami hajléktalan némbert!
– Hogy mer így beszélni? – éreztem, ahogy a megalázottság és a düh egyszerre kezd forrni bennem. – Ez a lakás részben az enyém is!
– A mi lakásunk! – mordult fel az anyósom. – És én nem fogom eltűrni, hogy mindenféle csőcselék ideköltözzön!
Ilona addigra már kényelmesen leült arra az egyetlen szabad székre, amelyet eredetileg magamnak hoztam be. Körbenézett az asztalon: a maszatos tányérokon, a félig üres poharakon, a savanyú arcokon. Aztán nagyot sóhajtott.
– Csőcselék, azt mondja? – kérdezte csendesen. – Én volnék az? Akkor maguk mik? Beállítanak más otthonába enni-inni, a háziasszonyt cselédként ugráltatják, a saját unokát meg úgy kezelik, mintha útban lenne. És még én vagyok a csőcselék?
– Lenke! Azonnal vezesd ki ezt a madárijesztőt! – visította Mónika Petrovna.
– Itt marad – hallottam meg a saját hangomat. Olyan keményen mondtam ki, hogy még én is meglepődtem rajta.
– Tessék?! – kérdezte egyszerre Krisztina és Gábor.
– Jól hallottátok – álltam Ilona és a rokonság közé. – Ilona az én vendégem. Ha ez valakinek nem tetszik, ott az ajtó. Egyébként is úgy viselkedtek velem, mintha háztartási alkalmazott lennék.
Olyan csend szakadt ránk, hogy szinte csengeni kezdett a fülem. Krisztina megragadta a férje karját.
– Akkor maradj csak itt a vénasszonyoddal! Gyerünk innen! Én ebben a cirkuszban nem veszek részt.
A vendégek egymás után kezdtek szedelőzködni. Hangosan méltatlankodtak, közben gyűlölködő pillantásokat vetettek rám. Az anyósom egy ideig még a konyhában ült, és úgy fúrt a tekintetével, mintha át akarna lyukasztani. Gábor pedig látványosan felhangosította a tévét, hogy mindenki értse: ő megsértődött. Amikor az utolsó vendég mögött is becsapódott az ajtó, Ilona odalépett hozzám.
– Ügyes voltál – mondta halkan. – Az első lépést megtetted. Innentől nehezebb lesz, de tarts ki. Most pedig mutasd meg, hol alszom.
Bevezettem őt a kicsi helyiségbe, amelyet mi csak kuckónak hívtunk. Egy öreg, kissé besüppedt kanapé állt benne. Ilona sóhajtozva lefeküdt rá, majd lehunyta a szemét, és félhangosan mormolta:
– Na, Lenke, most kezdődik csak az izgalmas része. Holnap ezek a drága „rokonok” megmutatják az igazi arcukat.
Reggel kiabálásra riadtam fel. Félálomban rohantam ki a konyhába, ahol Gábort és Mónika Petrovnát találtam. Mindketten Ilona fölött álltak, aki közben teljes nyugalommal teázott a kedvenc bögrémből.
– Ellopta a fülbevalómat! – üvöltötte az anyósom, szinte reszketve a dühtől. – Az aranyat! Gábor, hívd a rendőrséget!
– Miféle fülbevalót? – néztem hol a férjemre, hol az öregasszonyra.
– Ne tégy úgy, mintha nem tudnád! – csattant fel Gábor, szeme villámokat szórt. – Te rendezted ezt az egészet, hogy anyámat innen kitúrd! Idehoztál egy koldust, az meg lop!
– Nem nyúltam én a fülbevalójához – felelte Ilona békésen, és kortyolt egyet a teából. – Van nekem elég saját holmim, még ha szegényesen is öltözöm. Nem a pénz teszi boldoggá az embert, lányom.
– Takarodjon innen! – rikácsolta az anyósom. – Azonnal kifelé!
Belenéztem Mónika Petrovna szemébe. Nem látszott rajta valódi kétségbeesés. Inkább diadalmas volt. Abban a pillanatban megértettem: csapdát állítottak.
– Hol keresték? – kérdeztem.
– Ennek a szobájában – lépett elő Krisztina az anyja mögül. Kiderült, hogy már kora reggel idevonszolta magát. – A saját szememmel láttam, ahogy a pongyolája zsebébe dugta.
– Hazudsz – mondtam nyugodtan.
– Kinek mondod te, hogy hazudik? – indult felém Krisztina. – Majd én…
– A kezeket le! – Ilona hirtelen felállt, és a hangja olyan kemény lett, mint az acél. – Azt hiszitek, mert öreg vagyok, ostoba is? Azt gondoljátok, nem vettem észre, hogy alvás közben becsempésztétek a fülbevalót a pongyolám zsebébe? Mindent hallottam.
Mónika Petrovna arca elsápadt.
– Mit hallottál, te vén boszorkány?
– Azt, ahogy a lányoddal suttogtál. „Gábor majd nekünk hisz, kidobjuk az öregasszonyt, Lenke meg utána szalad.” Hát nem fog összejönni.
– Gábor! – visított fel az anyósom. – Te ezt komolyan végighallgatod?!
Gábor vörös arccal állt, ökölbe szorított kézzel.
– Lenke – préselte ki a fogai között –, vagy ez a vénasszony megy el, vagy én. Válassz.
Ránéztem a férjemre. Tíz év házasság. Tíz év lenyelt sértés, tíz év hallgatása, tíz évnyi „anya azt mondta”. Aztán Annára pillantottam, aki az ajtóban állt, és rémülten figyelte az apját.
– Válassz – ismételte Gábor.
– Menj el – mondtam.
– Mi?
– Azt mondtam, menj el. Anyádhoz, Krisztinához, ahová akarsz. De ebből a lakásból, amely egyébként az én és Anna nevén van, te távozol.
A jogi tény említése megtette a hatását. Gábor megzavarodott. Hozzászokott, hogy hallgatok, nyelek, tűrök. Most azonban valami elszakadt bennem. Vagy épp ellenkezőleg: végre a helyére került.
– Ezt még megbánod – sziszegte Mónika Petrovna, miközben megragadta a fia karját. – Gyere, Gáborkám. Majd meglátjuk, mire megy itt a vénasszonyával meg férfi nélkül.
Kiviharzottak, az ajtót pedig úgy csapták be maguk mögött, hogy beleremegtek a falak. Lerogytam egy székre, és csak akkor vettem észre, mennyire remeg a térdem.
– Hát ennyi volt – fújtam ki a levegőt.
Ilona halkan megrázta a fejét.