Már a harmadik órája ültem a volán mögött. Az út kihalt volt, latyakos, a novemberi szürkület pedig nálunk mindig túl korán ereszkedik le. Siettem, mert mindenképpen haza akartam érni sötétedés előtt. A rádió halkan szólt, a fűtés alig lehelt valami meleget, én pedig fejben már otthon jártam: a férjemnél, a kislányomnál, és persze az anyósomnál, aki soha semmivel nem volt elégedett.
Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy észre sem vettem, mikor került valaki a hátsó ülésre.
– Na, anyám, elhoztál idáig?
Úgy összerezzentem, hogy kis híján lerántottam a kormányt az árok felé. A szívem egy pillanatra mintha a gyomromba zuhant volna. Ráléptem a fékre, és rémülten kaptam a tekintetem a visszapillantóra. A hátsó ülésen egy öregasszony ült kényelmesen hátradőlve. Arcát mély, sűrű ráncok barázdálták, fején sötét kendő volt, a szeme pedig természetellenesen fényesnek tűnt: majdnem fekete, mégis élesen figyelő.
– Maga… honnan került ide? – kérdeztem rekedt hangon, mert a félelem szinte kiszorította belőlem a levegőt. Tisztán emlékeztem rá, hogy egyedül szálltam be. A lakáskulcsom az első ülésen hevert a táskám mellett, és útközben senkit sem vettem fel.
– Az útról – felelte az asszony, és megigazította a kendőjét. – Ott megfagytam volna. Akkor viszel tovább, vagy mi lesz?
Mondani akartam, hogy én nem szállítok idegeneket, hogy ez veszélyes, hogy otthon várnak rám, de egyetlen szó sem jött ki a torkomon. Az öregasszony úgy nézett rám, mintha mindent tudna rólam. Mintha nyitott könyv lennék előtte.
– Én Szolnokra megyek – mondtam halkan, abban reménykedve, hogy erre majd kiszáll.
– Nekem is éppen Szolnokra kell jutnom – húzta el a száját. – Ne félj, lányom. Nem akarlak megölni. Ahhoz már túl vén vagyok. Segíteni viszont talán még tudok. Látom én, mi ül a lelkeden. Sötétség. A férjed félrejár? Az anyósod rág belülről?
Nem válaszoltam. Hat éve éltünk együtt az anyósommal, és az utolsó két év valóságos gyötrelemmé vált számomra. De hogy ilyesmiről egy vadidegennek beszéljek? Az öregasszony azonban mintha kiolvasta volna a gondolataimat.
– Jól van, hallgass csak – mondta, majd kinyújtotta a kezét, és ráncos ujjával felém bökött. – Úgyis látom. Te jó ember vagy. Túlságosan is jó. A jókat pedig, lányom, ebben a világban falják fel elsőnek. Induljunk, mert mindjárt teljesen besötétedik.
Újra beindítottam a motort, és visszakanyarodtam az útra. Csak egyetlen kérdés zakatolt bennem: miért engedelmeskedem neki? A lábam mégis magától nyomta a gázt. Körülbelül fél órán át egyetlen szót sem váltottunk. Az asszony kifelé bámult az ablakon, időnként motyogott valamit az orra alatt. Amikor feltűntek Szolnok első, ritkán elszórt fényei, hirtelen élesen rám szólt:
– Itt állj meg.
Egy félig összedőlt, öreg faház mellett fékeztem. Az asszony kinyitotta az ajtót, de mielőtt kiszállt volna, visszafordult.
– Köszönöm, aranyom. Most jól figyelj rám. Egy hónap múlva bekopogok hozzád. Ne ijedj meg tőlem. Csak tudd: amikor minden romba dől körülötted, én megjelenek.
– Tessék? – annyira megdöbbentem, hogy mást nem is tudtam mondani.
– Ezt mondtam – morrantotta, aztán kikászálódott a kocsiból, a botjára támaszkodott, és anélkül, hogy hátranézett volna, elindult a ház felé. – Jegyezd meg: egy hónap. Pontosan.
Reszkető kézzel markoltam a kormányt, amikor továbbhajtottam. Hazafelé végig azt ismételgettem magamban, hogy biztosan csak képzelődtem. Fáradt voltam, az út hosszú volt, talán elbóbiskoltam egy pillanatra, talán az egész nem is történt meg. Végül majdnem sikerült is eltemetnem magamban az esetet.
Pontosan egy hónapra.
Akkor éppen a családi ünnepségre készültünk: a tizedik házassági évfordulónkra. Vagy ahogy az anyósom, Mónika Petrovna nevezte: „az én szegény kisfiam tízéves szenvedésére”. A konyhában ült, gabonát válogatott, és természetesen megállás nélkül zsörtölődött.
– A te Gáborod már úgy néz ki, mint egy csontváz. Etetni sem tudod rendesen. A húst megint kiszárítottad. És egyáltalán, ki terít így? Vendégek jönnek hozzánk, nem koldusok.
Csendben kanalaztam a salátát a tányérokra. A férjem, Gábor, a nappaliban ült, sört ivott és tévét nézett. Segítségre tőle nem számíthattam. Másfél állásban dolgoztam, a lakáshitelt is jórészt én cipeltem a hátamon – a lakást közösen vettük az anyjával, így neki is volt benne része –, emellett rám maradt a háztartás és a lányunk nevelése is. Anna éppen tízéves lett, és sokszor olyan szemmel nézett rám, mintha pontosan érezné, mennyire kimerültem.
Megszólalt a csengő. A kötényembe töröltem a kezem, és mentem ajtót nyitni. A küszöbön a sógornőm, Krisztina állt a férjével és két kamasz fiával. Úgy zúdultak be a lakásba, hogy még a cipőjüket sem vették le.
– Ó, hát még nincs is megterítve? – kérdezte Krisztina, miközben sáros csizmáját egyszerűen lerúgta az előszoba közepére. – Gábor! Gyere már, itt a rokonság!
– Gyertek beljebb – mondtam halkan, bár belül már forrt bennem az indulat.
Aztán sorra érkeztek a többiek is: távoli nagybácsik, mindenféle „családi barátok”, akiket addig soha életemben nem láttam. Mónika Petrovna királynőként uralkodott a konyha és a nappali között.
– Lenka, hozd ide ezt. Lenka, add már oda azt. Na, ezt takarítsd el innen. Gábor, te csak ülj le, biztos elfáradtál.
A vendégek száma minden elképzelésemet felülmúlta. Tányérokkal rohangáltam, mintha pincérnő lennék, közben Krisztina hangosan értékelt mindent:
– Jaj, anya, hát miket főzött ez? Franciasaláta csirkével? Normális felvágott kellett volna bele. A heringes salátát meg elsózta.
– Ha ennyire értesz hozzá, talán meg is főzhetted volna – csúszott ki belőlem, miközben újabb tálat tettem az asztalra.
– Én? – Krisztina elkerekedett szemmel nézett rám. – Én vendég vagyok. A vendéget kiszolgálják. Te úgysem dolgozol sehol rendesen, legalább ebben igyekezz.
– Dolgozom – préseltem ki a fogaim között.
– Ugyan már, dolgozol – legyintett Mónika Petrovna. – Az a fizetés semmire sem elég. Ha nem lenne az én Gáborom, te meg a lányod már rég híd alatt laknátok. Egyébként vidd be Annát a szobába, csak lábatlankodik itt.
A lányomra néztem. A sarokban ült, átkarolta a térdét, és rémült tekintettel figyelt engem. Az asztalhoz senki sem hívta. Rajtam kívül mintha észre sem vették volna.
– Anna, menj be a szobádba – mondtam, és éreztem, ahogy összeszorul az állkapcsom.