– Nem, kislányom – felelte Ilona csendesen, aztán odalépett hozzám, és tenyerével végigsimított a hajamon. – Ez még csak a kezdet. Ezek nem fognak ilyen könnyen meghátrálni. A lakás ugyan a te neveden van, ez igaz, de nekik is van benne részük. Most majd bíróságra rohannak. Ha Gábor felmond, még tartásdíjat is követelhetnek tőled. Az autódat is megpróbálják elvenni. Fel vagy erre készülve?
Felemeltem a fejem. Nem, egyáltalán nem voltam felkészülve. Csakhogy választási lehetőségem sem maradt.
Gábor három nap múlva került elő. Nem bocsánatkéréssel, nem megbánással, hanem egy bírósági idézéssel. Mónika Petrovna keresetet nyújtott be: ki akart lakoltatni engem és Ilonát, követelte, hogy adjuk el a lakást, a pénzt pedig osszuk fel. A beadványban az állt, hogy „elviselhetetlenné tettem az együttélést”, „idegen személyt költöztettem az ingatlanba”, és „lelki nyomás alá helyeztem a férjemet, amivel rákényszerítettem, hogy elhagyja az otthonát”.
A konyhában ültem, kezemben a papírral, és egyszerűen képtelen voltam felfogni, amit olvasok. Az az asszony, aki hónapokon át az én pénzemen élt, az én kenyeremet ette, most azon mesterkedett, hogy tető nélkül maradjak.
– Ne remegj, kicsikém – mondta Ilona, miközben a tűzhelynél sürgölődött, és valami gyógynövényes főzetet készített. – A bíróság nem ördögtől való hely. Aki mellett az igazság áll, annak van ereje is.
– De hát tulajdonrészük van – suttogtam. – Ráadásul ügyvédet fogadtak. Nekik jogász segít.
Ilona féloldalasan elmosolyodott.
– És azt hiszed, mi védelem nélkül maradunk? Te csak gyűjtsd össze szépen az irataidat. Minden csekket, minden bizonylatot, amiből látszik, hogy te fizetted a hitelt, miközben a te drága Gáborod a kanapén hevert. Közüzemi számlák, villany, víz, minden, amit te rendeztél.
– De mire megyünk vele? – néztem rá kétségbeesetten. – Az ő szavuk áll majd a miénkkel szemben.
– Nem egészen – Ilona az ablakhoz ment, és behúzta a függönyt. – Ma munka után menj be a gyámhivatalba. Kérj igazolást arról, hogy Anna számára te biztosítod a megfelelő körülményeket, az apja pedig semmit sem tesz érte. Hogy elment, nem fizet, a gyerek életében nem vesz részt. Az ilyen papír keményebb, mint a beton.
Meglepődve bámultam rá.
– Honnan tudja mindezt?
Ilona nagyot sóhajtott.
– Hosszú élet van mögöttem, lányom. Láttam már ezt-azt. Bíróságon is jártam nem egyszer. Igaz, nem vádlottként, hanem tanúként. Éles a nyelvem, és szeretem kimondani az igazat. A bírók ezt általában értékelik.
Még aznap este elmentem a gyámhivatalba. Az ügyintéző asszony eleinte óvatosan, kissé gyanakodva fogadott, de amikor megmutattam neki a fizetésigazolásomat, Anna iskolai jellemzését, és elmondtam, hogy a gyerek apja úgy ment el, hogy egy fillért sem hagyott hátra, lassan bólogatni kezdett.
– Igen, sajnos nagyon is ismerős helyzet – mondta. – Elkészítjük a szakvéleményt. A gyermek érdekeit védeni kell. A férje egyébként próbált már visszamenni a holmijaiért? Fenyegette önt?
– Eddig nem.
– Akkor is írjon bejelentést – felelte szigorúan. – Biztos, ami biztos. Legyen nyoma.
Későn értem haza. Gábor a lépcsőház előtt állt, cigarettázott. Amint meglátott, eldobta a csikket, és elém lépett, elállva az utamat.
– Léna, térj már észhez, amíg nem késő – kezdte, és próbált békülékeny hangot megütni, de a szemében ott parázslott a düh. – Küldd el azt az öregasszonyt, és elfelejtjük az egészet. Anya nem fogja tovább erőltetni az eladást.
– Vagyis beismered, hogy ez a kereset zsarolás? – kérdeztem, és nem fordítottam el a tekintetemet.
Elakadt egy pillanatra.
– Azt ismerem be, hogy túl messzire mentél. Anya idős, ideges, nem bírja ezt.
– A te anyád az utcára akar tenni engem és a saját unokáját – mondtam, miközben jéghideg harag öntött el belülről. – Te pedig mellé állsz. Menj haza, Gábor. Anyádhoz.
Kikerültem, és bementem a lépcsőházba. Még kiáltott utánam valamit, de már nem figyeltem rá. Pontosan tudtam: innen nincs visszaút.
A tárgyalást két hét múlva tűzték ki. Úgy készültem rá, mintha életem legfontosabb vizsgája lenne. Ilona naponta gyakoroltatta velem, mit mondjak, mikor hallgassak, hogyan nézzek a bíróra. A tárgyalás reggelén felvettem egy sötét, visszafogott kosztümöt, Annára pedig ráadtam az iskolai egyenruháját. Együtt léptünk be a tárgyalóterembe.
Mónika Petrovna az első sorban ült, olyan arccal, mintha egész életében csak szenvedett volna. Mellette Krisztina foglalt helyet, valamint egy bőrkabátos, komor férfi, az ügyvédjük. Gábor az ablaknál ácsorgott, és mindent megtett, hogy ne kelljen rám néznie.
A bíró egy negyvenes éveiben járó, fáradt tekintetű nő volt. Megnyitotta az ülést, majd tárgyilagos hangon ismertette az ügyet.
– A felperes állítása szerint az alperes lehetetlenné tette a közös lakhatást, egy idegen személyt vitt az ingatlanba, aki agresszíven viselkedik, továbbá – itt beleolvasott a beadványba – erkölcsi és lelki nyomást gyakorol a kiskorú gyermekre.
Amikor megkérdezték, elismerem-e a keresetet, határozottan válaszoltam:
– Nem. Ez hazugság.
– Tisztelt bíróság – állt fel Mónika Petrovna ügyvédje széttárt karokkal –, tanúvallomásokkal tudjuk alátámasztani az elmondottakat. Krisztina Igorjevna, a felperes édestestvére kész megerősíteni, hogy az alperes rendszeresen sértegette az idős asszonyt, és egy alkalommal fizikai erőszakot is alkalmazott vele szemben.
– Ez nem igaz! – szakadt ki belőlem.
– Csendet kérek a teremben – emelte fel a fejét a bíró. – A tanút hallgatjuk meg.
Krisztina a pulpitushoz lépett. Előadta, hogyan „rontottam rá az anyjára”, hogyan „hajigáltam tányérokat”, és miként „juttattam idegösszeomlás szélére a bátyját”. Hallgattam, és úgy éreztem, mintha megnyílna alattam a padló. Olyan magabiztosan hazudott, annyi apró részlettel, hogy egy pillanatra még bennem is felvillant a képtelen gondolat: vajon tényleg megtörtént volna valami ilyesmi?
– Tisztelt bíróság – pattantam fel végül –, kérem, engedélyezze, hogy benyújtsam a gyámhivatal szakvéleményét.
A bíró bólintott. Átnyújtottam az iratot. Feketén-fehéren ez állt benne: „A gyermek lakhatási körülményei megfelelőek, az anya minden szükséges feltételt biztosít. Az apa a nevelésben nem vesz részt, tartásdíjat nem fizet. A gyermek lakóhelyének megváltoztatása nem indokolt.”
Mónika Petrovna ügyvédjének megrándult az arca. Ekkor Ilona kért szót. Felállt, botjára támaszkodott, majd nyugodtan a bíróra nézett.
– Tisztelt bírónő – szólalt meg halkan, mégis érthetően. – Öreg ember vagyok, nekem már nincs miért hazudnom. Ez az asszony – Mónika Petrovnára mutatott – nemcsak el akarta üldözni a menyét, hanem még a saját fülbevalóját is hozzám csempészte, hogy rám kenhesse a lopást. A fia, Gábor pedig a saját gyerekével sem törődik.