Két esztendeje nem látta őt. Mindig akadt rá magyarázat: „Ilona segítségre szorul”, meg „András nem szereti, ha hosszabb időre elutazom”. Az édesanyja csak annyit kérdezett, mi van vele. Eszter ekkor, egy teljes hónap után először, sírva fakadt. Aztán mindent elmondott.
— Gyere haza, kislányom — szólt halkan az anyja. — Maradsz, ameddig szükséged van rá. A kanapé kihúzható, tea meg mindig van a konyhában.
— És ha sokáig tart? — kérdezte Eszter fuldokolva.
— Akkor sokáig tart.
Eszterben ekkor tudatosult, hogy talán életében először hall ilyesmit valakitől. Nem azt, hogy „kötelességed”, hanem azt, hogy „gyere”. Nem faggatást, hogy „ezt mégis hogy sikerült”, hanem egyszerű, feltétel nélküli helyet: „ameddig kell”.
Még aznap este megvette a vonatjegyet. Másnap bement az irodába, és összeszedte a holmiját: egy doboznyi jegyzetfüzetet, a bögréjét, valamint egy mappát a rendezetlen számlákkal. Ezek között nem csupán Ilona ügyei voltak. Maradt belőlük abból az életből is, amelyet valaha Andrással közösnek hitt. Úgy döntött, majd később néz szembe velük.
A vonat reggel hétkor indult. A fikuszt egy nagy szatyorba állította, mellé pedig elővette ugyanazt a táskát, amellyel tíz évvel korábban ebbe a városba érkezett: fiatalon, szerelmesen, abban a makacs hitben, hogy a család örökre szól.
A peronon csípős hideg volt. Legalább hó nem esett.
Eszter az ablak mellé ült, fülhallgatót dugott a fülébe, és elindított egy dalt, amelyet az egyetem óta nem hallgatott meg. Ahogy a zene megszólalt, érezte, hogy az a kemény, nehéz kő a bordái alatt lassan, nagyon lassan porrá omlik.
Ilona, a volt anyósa, három nap múlva hívta. Ismeretlen számról.
— Eszterkém — remegett az idős asszony hangja —, András azt mondta, ti már nem vagytok együtt. Igaz ez? De akkor ki hozza majd nekem a gyógyszereimet? És az ablakok… te mindig olyan szépen megmostad őket…
Eszter lehunyta a szemét. Beszívta a levegőt, aztán kiengedte.
— Ilona néni — felelte olyan szelíden, ahogy csak ő tudott —, a fiát Andrásnak hívják. És most már van egy fiatal felesége. Hívja fel őt.
Azzal letette.
A fülkébe belépett a kalauznő, és elkérte a jegyet. Eszter megmutatta. Az asszony pillantása a fikuszra tévedt, aztán elmosolyodott.
— Szép növény. Csak át kellene ültetni. Meg óvatosan locsolni, nem túl sok vízzel.
— Tudom — bólintott Eszter. — Most már tudom.
A szerelvény megindult. Az ablak mögött hátrafelé csúszott a város: szürke panelházak, bevásárlóközpontok, buszmegállók. Ott maradtak valakinek a számlái, valakinek az ablakai, egy idegen anya, egy idegen férj és egy idegen élet, amelyről túl sokáig hitte, hogy az övé.
Előtte pedig ott várta a kanapé, az anyja teája, és a jog, hogy ezentúl csak a saját ablakait mossa meg. Vagy ha úgy akarja, egyiket se.