Vagy talán már a fiatal felesége számát kereste, hogy életében először olyasmit kérjen tőle, ami nem merül ki abban, hogy „döntsd el, hová menjünk hétvégén”.
Eszter közben feltette a vizet. Teát készített magának, elővette a kekszet, azt a fajtát, amelyet igazán szeretett, majd felkuporodott az ablakpárkányra, a fikusz mellé.
A vízforraló halkan sípolt. Odakint a tavaszi hó piszkos aszfaltra hullott, a rádióban pedig éppen azt mondták a hírekben, hogy másnap enyhülés várható.
Eszter azon töprengett, milyen különös szerkezet az ember. Nyolc éven át András életében nagyjából egy beépített kiegészítő szerepét töltötte be: „feleség” üzemmód, amely főz, takarít, gondoskodik az anyósról, beosztja a pénzt, és csendben rábólint mindenre. Elég volt azonban egyetlen feladatot megtagadnia, és az egész rendszer recsegve széthullott. András nem azért hívta, mert hiányzott neki. Nem is azért, mert végre felfogta, mekkorát hibázott. Egyszerűen csak megszűnt működni az automatikus kiszolgálás.
Megitta a teáját, aztán elővette a telefonját. Írt abba az elvált nőket támogató csoportba, ahová Nóra tette be korábban. Nem cifrázta túl: „Ma megmondtam a volt férjemnek, hogy az anyja az ő felelőssége. Sok-sok év után először. Olyan érzés, mintha levettem volna egy fűzőt, amelyben eddig még aludtam is.”
A válaszok szinte azonnal záporozni kezdtek. „Büszke lehetsz magadra!” „Na, ezt nevezem határhúzásnak!” „Bárcsak nekem is lenne ennyi bátorságom.” „Én meg még mindig utalok a volt férjem macskájára tartásdíjat, szégyellem is bevallani.”
Eszter most már őszintén elmosolyodott. Megsimogatta a fikusz leveleit, és megfogadta, hogy másnap vesz neki rendes cserepet meg tápoldatot.
A telefon újra rezegni kezdett. András volt az. Eszter rá sem nézett rendesen, csak kinyomta. A második hívást is. A harmadikat úgyszintén.
Egy perccel később üzenet érkezett: „Eszter, te is tudod, hogy egyedül nem bírok ezzel az egésszel. Dolgozom. Te mindig jobban értettél hozzá. Mi lenne, ha szombatonként átjárnál, én meg utalnék érte? Mondd meg, mennyi kell.”
Háromszor olvasta végig. Maga előtt látta, ahogy megint felszáll arra a jéghideg buszra, cipekedik a nehéz szatyrokkal, más ablakait súrolja, közben pedig hallgatja, hogy „azért igyekezhetnél jobban is”. Elképzelte, ahogy András átutal neki tizenkétezer forintot, és úgy érzi, ezzel tokkal-vonóval megvette az egész szabadságát.
Egyetlen szót írt vissza: „Nem.”
Aztán letiltotta a számot.
Este az ő édesanyja telefonált. Az asszony nyolcszáz kilométerre élt.