– Azt viszont tudja, hogy ennek a cégnek az ügyvezetője, Zoltán, éppen vallomást tesz egy pénzmosásgyanús ügyben indított vizsgálat során?
László Viktor félrenyelte a levegőt. Gábor Arkagyijevics arca azonban meg sem rezdült; csak az ujjai szorultak rá erősebben a tollra.
– Katalin, te teljesen megőrültél – préselte ki magából László. – Miféle pénzmosás? Ez egy sima üzleti kölcsön.
– A sima kölcsönöket nem egy három hónapja alapított fedőcégen keresztül intézik, amelyet ráadásul egy másik megyében országos körözés alatt álló nő nevére jegyeztek be – felelte Katalin, és kihúzta a mappából az archívumból megszerzett igazolást. – Vivien Szergejevna, a maga „múzsája”, három évvel ezelőtt Debrecenben már végigvitt egy kísértetiesen hasonló konstrukciót. Akkor Gábor Arkagyijevics képviselte őt jogászként. Milyen különös egybeesés, nem?
A helyiségre nehéz, fojtogató csend telepedett. László lassan a saját ügyvédje felé fordult. Gábor egyenesen maga elé nézett, az arca mozdulatlan, rideg maszkká merevedett.
– Laci, hazudik – szólalt meg halkan Gábor, de a hangjában fémes keménység bujkált. – Írja alá. Blöfföl. Nincs hozzá semmiféle jogosultsága.
– Nekem valóban nincs – bólintott Katalin, majd István felé intett. – Csakhogy a gazdasági bűncselekményekkel foglalkozó osztály alezredesének már van. István, mutasd meg a határozatot az ügylethez kapcsolódó iratok lefoglalásáról.
László az imént belépett férfit nézte, és a tekintetében lassan fellobbant a felismerés tüze. Nem volt ostoba ember. Inkább önhitt játékos volt, aki elhitte, hogy mindig ő osztja a lapokat, és most jött rá, hogy végzetesen elszámolta magát. Előbb Katalinra meredt, aztán Erikára, aki némán ült, ujjai görcsösen kapaszkodtak a fotel karfájába.
– Te… te végig tudtad? – hörögte Katalinnak.
– Én ott is bűncselekmény elemeit láttam, ahol te „új életet” képzeltél magadnak – vágta rá Katalin. – Ki akartad tenni a feleségedet az utcára aprópénzzel a zsebében, László. Csalás, 159. cikk, negyedik bekezdés. Előre kitervelt, csoportosan elkövetett ügy.
Ebben a pillanatban kivágódott az iroda ajtaja. Vivien rontott be, az arca eltorzult a dühtől.
– Laci, mi a franc folyik itt?! Mit keresnek itt a rendőrök? Tűnjünk el innen! – megragadta a férfi kabátujját, László azonban úgy rázta le magáról a kezét, mintha mérges kígyó érintette volna meg.
– Harminc évvel fiatalabb! – ismételte meg Katalin a férfi előző nap elhangzott mondatát, csakhogy most már ítéletként csattant. – Csak nem azért fiatalabb nálad, László, hogy veled kezdjen új életet. Azért fiatalabb, hogy gyorsabban fusson, amikor téged sarokba szorítanak.
László rogyadozva ereszkedett vissza a székre. Homlokán nagy, fénylő verejtékcseppek jelentek meg. A magabiztosság, a drága parfüm, az elegáns öltöny mögé rejtett fölény egyetlen perc alatt elpárolgott róla. Csak egy megrémült férfi maradt a helyén, aki hirtelen megértette: nem ő volt a vadász. Ő maga volt a csali.
Gábor, az ügyvéd, elsőként fogta fel, hogy a játszma véget ért. Szó nélkül letette mindkét kezét az asztal lapjára. Vivien hátrált, majd a sarokban húzta össze magát; a korábban kihívónak szánt frizurája többé nem tűnt merésznek vagy divatosnak. Inkább úgy festett, mint egy sarokba szorított patkány.
László pedig… László Erikát nézte. A pillantásában nem volt bűnbánat, sem szégyen. Csak nyers, ösztönös rettegés vibrált benne attól a jövőtől, amelyben nincsenek bankszámlák, szigetek és Vivienek, csak szürke falak, kihallgatások és záródó ajtók. Abban a pillanatban értette meg, hogy a maga által elképzelt „szabad kijárat” örökre bezárult, méghozzá akkor, amikor eldöntötte: harminc év hűség nem több kidobható kacatnál.
Katalin a közjegyzői iroda lépcsőjén állt, és beszívta a poros, városi levegőt. Figyelte, ahogy Erika beszáll az autóba. Csendes volt, még mindig összetört, de már nem kiszolgáltatott: jogilag legalább védelmet kapott. Katalin pontosan tudta, hogy a barátnőjére hosszú hónapok várnak. Pereskedés minden egyes forintért, minden részvényért, minden darabért abból, amit közösen építettek fel. De a legfontosabb csapdát sikerült lezárni.
Lenézett a saját kezére, és észrevette, hogy enyhén remeg. A szakmai rutin sem adott teljes védelmet azzal a felismeréssel szemben, milyen mélyre tud süllyedni az emberi aljasság. Katalin értette már: László soha nem Erikát szerette igazán. A kényelmet szerette, amit Erika jelentett neki. Amikor pedig ez a kényelem megöregedett a szemében, egyszerűen újabb modellre akarta cserélni. Csak azt nem vette észre, hogy az új modell tartozékként bilincset is hoz magával.
A világ persze nem lett tisztább attól, hogy ma elkapott egy elszemtelenedett üzletembert és mellé néhány csalót. Mégis, amikor a visszapillantó tükörben egyre távolodott mögöttük az iroda épülete, Katalin hideg, pontos elégtételt érzett. Elvégezte a dolgát. Az ítélet nem hangos szavakban érkezett, hanem iratokban, aláírásokban, jegyzőkönyvekben. És ez a megtorlás minden szabály szerint dokumentálva volt.