Eszter azonnal felismerte a hívószámot. Még mindig felismerte, pedig mögöttük volt tíz év házasság, egy teljes hónap a válás óta, és az a keserves tanulási időszak is, amikor próbálta elérni, hogy ne ránduljon össze minden egyes telefonjelzésre. A kijelzőn ott világított: „András”. Eszter torkába ugyanaz a régi, émelyítő szorítás kúszott fel. Nem félelemből. Hanem attól a dühtől, amely harminc nap alatt sem talált magának utat kifelé, csak megkeményedett valahol a bordái alatt, mint egy lenyelt kő.
Mielőtt végiggondolhatta volna, felvette. Hiba volt.
– Anyám szerint a közüzemi számlák már egy hete megérkeztek. Miért nem fizetted be őket? – szólalt meg volt férje olyan természetességgel, mintha előző reggel még együtt ültek volna a konyhaasztalnál. Mintha semmi sem történt volna. Ugyanaz a megszokott, számonkérő hang. Pont olyan, mint amikor Eszter nem azt a joghurtot hozta haza, amit ő szeretett, vagy rossz programot indított el a mosógépen.
Eszter megállt az új, egyszobás albérlete ablakánál. Nevetségesen sokat fizetett érte, abból a pénzből, ami a régi autója eladásából maradt. A párkányon egy sovány, sápadt fikusz állt; a közös lakásból a papírjain és két táskányi ruhán kívül csak ezt hozta el.
– Halló? – csattant fel türelmetlenül András. – Figyelsz egyáltalán? Tudod jól, milyen kevés a nyugdíja.
Tudta. Mindig is tudta. Az anyósa, Ilona, apró nyugdíjból élt, magas vérnyomással és ízületi bajokkal küszködött, egyedül lakott egy régi, külvárosi lakótelepi lakásban. És Eszter volt az, aki a házasságuk nyolc éve alatt intézte a számláit, kiváltotta a gyógyszereit, ablakot mosott nála, orvoshoz vitte, gázcsövet cseréltetett, vitatkozott a közös képviselettel, és órákon át hallgatta, milyen volt régen az élet, meg hogy ma már minden rosszabb.
Nem azért tette, mert annyira szerette Ilonát. Kötelességből. Mert András késő estig dolgozott. Mert „neked ez igazán nem nagy ügy”. Mert „most már ő a te anyád is”. Ez volt András kedvenc mondata. A te anyád. Mintha Ilona egy csettintésre valóban a vér szerinti hozzátartozójává vált volna.
Csakhogy amikor az anyakönyvi hivatalban kimondták a válást, ez a családi kötelék ugyanilyen hirtelen pattant vissza a semmibe. Eltűnt. Mintha soha nem is létezett volna.
– Szóval nem fizetted be – ismételte András, és a hangjába éles, hideg él költözött. – Szombaton sem mentél át hozzá. Se bevásárlással, se gyógyszerpénzzel. Anyám várt rád.
Eszter ekkor váratlanul elmosolyodott. Egy hónapja először. A mosoly ferde lett, keserű, dühös, szinte ijesztő.
– És még valami – folytatta András, egyre lendületesebben, mintha csak most melegedne bele a felsorolásba. – Az ablakairól is beszélnünk kell.