– A hatóságoknál, mi? Tudom, László, persze hogy tudom. Csak az a baj, hogy a te szolgálati múltad a kábítószer-elleneseknél sem tündérmese módjára ért véget. Szeretnéd, ha előszednénk néhány régi dossziét?
– Az én aktáim tiszták – felelte Katalin rezzenéstelenül. – A tied viszont már majdnem kész vádirat. A lakást egy stróman nevére terhelted meg, igaz? Évi huszonnégy százalékra. Ráadásul a kölcsönszerződést visszadátumoztad. Ez önmagában a Ptk. 170. §-ának iskolapéldája, de ha a szándékosságot is sikerül bizonyítani, akkor már a 159-esről beszélünk.
Erika felsikkantott, és a tenyerét a szája elé kapta. A jogi kifejezések felét sem értette, mégis pontosan érezte: a háta mögött nem veszekedés zajlik, hanem háború.
László ekkor elveszítette az önuralmát. Katalin vállára markolt, de a nő ösztönösen, begyakorolt mozdulattal fordította ki a kezét. Egy rövid, fájdalmas csavarás, és a magabiztos üzletember felnyögve rogyott térdre.
– A kezedre vigyázz, László – súgta Katalin a fülébe hidegen. – Ugye nem akarod, hogy rendőrök jöjjenek, és jegyzőkönyvbe vegyék a tettlegességet? Az eléggé megnehezítené azt a bizonyos elegáns távozásodat.
A férfi kirántotta magát, a csuklóját dörzsölte, arca vörös foltokban égett.
– Takarodjatok a házamból! Mind a ketten! Holnap tízkor a közjegyzőnél találkozunk. Ha nem jöttök el, Erika bírósági úton kerül utcára. Volt családtagként két perc alatt kijelentetem innen.
Katalin karon fogta a zokogó Erikát, és kivezette a lakásból. Odakint metsző, hideg szél csapott az arcukba.
– Kati, mit művel? Miért csinálja ezt velem? – Erika szinte ránehezedett a karjára.
– Nem ő irányítja ezt az egészet – mondta Katalin halkan. – Ő csak eljátssza azt a szerepet, amit mások írtak neki. Csakhogy elfelejtette: ezen a táblán van még valaki, aki nem egyetlen mezőt lát, hanem az egész játszmát.
Beültette a barátnőjét az autóba. Katalin fejében ekkorra már pontosan összeállt, hogyan fogja „hasznosítani az anyagot”. A házasságot nem akarta megmenteni; ott már nem maradt semmi, amit érdemes lett volna. Bizonyítékokra volt szüksége, és arra, hogy az utolsó lépést úgy hajtsák végre, mintha csapdába csalnának egy magabiztos vadat.
Elővette a telefonját, és tárcsázott.
– István? Katalin vagyok. Emlékszel, hogy azt mondtad, egyszer még törleszted azt a régi szívességet a csempészeti ügy után? Most lenne rá szükségem. Holnap délelőtt tízkor, a Lenina utcai közjegyzőnél vagyonátruházási ügyletet akarnak lebonyolítani. Kellene egy „véletlenszerű” iratellenőrzés gyanús pénzmozgások monitorozása címén. Igen, az alany túlságosan is biztos magában. Nem, fedezés nem kell. Én bent leszek.
A visszapillantó tükörben a saját arcával találkozott. Hideg tekintetű nő nézett vissza rá, kékesfekete hajjal, és olyan pillantással, amely László számára semmi jót nem ígért.
Az utolsó felvonás helye és ideje tehát kijelöltetett. Másnap László alá akarta írni azokat a papírokat, amelyek szerinte egyszerre teszik gazdaggá és szabaddá. Katalin viszont tudta, hogy abban az archívumban, amelyre az imént célzott, lapul egy apró igazolás. Egy jelentéktelennek tűnő papír, amely az ügyvédjét bűntárssá, a „nagy szerelmét” pedig élő bizonyítékká változtathatja.
Egyetlen kockázat maradt. Katalin tisztában volt vele, hogy Erika az utolsó pillanatban meginoghat.
– Erika, bízol bennem? – kérdezte, és egyenesen a szemébe nézett.
– Bízom… – szipogta a barátnője.
– Akkor holnap, bármit mondok, te csak hallgatsz és bólogatsz. Nem válóperre megyünk. Operatív kísérletre megyünk.
A közjegyzői iroda másnap a hivatalos papírok száraz szagával és a légkondicionáló hűvös leheletével fogadta őket. László már ott terpeszkedett az egyik bőrfotelben, keresztbe vetett lábbal. Mellette, akár egy hűséges hadsegéd, Gábor Arkagyijevics ült: simára borotvált arc, háromrészes öltöny, és olyan arckifejezés, amelyről lerítt, hogy nem egy kétes konstrukciót látott már belülről. Vivien a folyosón várakozott, látványosan a körmeit tanulmányozva.
– Késnek, hölgyeim. Az idő pénz – vetette oda László, miközben futólag Katalinra pillantott. A szemében gúny villant. – Erika, ülj le. Aláírod, amit kell, és szabad vagy. Nyaraló, autó, plusz ötszázezer forint kompenzáció. Ez az utolsó ajánlatom.
Erika sápadtan, beesett arccal nézett Katalinra. A nő alig észrevehetően biccentett. Katalin búzavirágkék szeme abban a pillanatban inkább sarkvidéki jégre emlékeztetett. Nem egyszerűen figyelt; felmérte a teret, az embereket, a papírok helyét, a mozdulatokat. Tíz óra öt perckor belépett István civil ruhában, de azzal a tartással, amelyet egy olcsó pulóver sem képes elrejteni.
– Egy pillanat – mondta Katalin, és tenyerét rátette a szerződéstervezetre, amelyet Gábor Arkagyijevics már Erika elé csúsztatott. – Mielőtt a barátnőm aláírná ezt a fércmunkát, szeretnék tisztázni egy apróságot. László Viktor, ön azt állítja az iratokban, hogy a Vektor Kft. az önök hitelezőjeként van feltüntetve.