Én még mindig az ajtóban ácsorogtam, kezemben a teáscsészével.
Bementünk a szobába. Mária maga mellé ültette Annát a kanapéra, aztán elővett egy kistányért.
— Ülj csak le, Annácskám. Félretettem neked egy almás pitét, tudom, hogy azt szereted. Külön megkértem a konyhán.
Egyetlen darab sütemény volt a tányéron.
Én továbbra is ott álltam a csészémmel.
— Látja, Erzsébet, Anna az én családom — mondta Mária. — Érti? A sajátom. Ő meg… András felesége, ennyi. Tulajdonképpen idegen.
Erzsébet rám pillantott. Aztán a süteményre, majd az ablakban álló muskátlira.
Megittam a maradék teát, a csészét betettem a mosogatóba, és gyorsan kiöblítettem. Elköszöntem, inkább csak úgy a levegőnek: „viszontlátásra”. Mária bólintott. Erzsébet zavart arccal mondta, hogy „szia, szia”, olyan ember módjára, akinek kellemetlen a helyzet, de esze ágában sincs felállni.
Kimentem.
Az automatikus utalás
A kocsiban még vagy öt percig ültem mozdulatlanul. A kulcs a kezemben volt, de nem indítottam be a motort.
Április volt. A nyárfa csupasz ágai meredtek az ég felé, a járdaszegély mellett szemét gyűlt össze, egy idős asszony húzós bevásárlókocsit vonszolt maga után. Az üvegen túl semmi különös nem történt: csak egy teljesen átlagos nap ment tovább.
Elővettem a telefonomat, és megnyitottam a banki alkalmazást.
„Automatikus fizetések.”
„Panzió — 114 000 Ft — levonás minden hónap 1-jén.”
Három év. Harminchat hónap.
András az összeg egy részét rendszeresen átutalta nekem. De a jóváhagyást mindig én intéztem. Az én ujjam érintette meg a képernyőt.
Rányomtam a „Kezelés” gombra. A telefon három lehetőséget kínált fel: „Módosítás”, „Szüneteltetés”, „Törlés”.
A „Törlés”-t választottam.
Megerősítettem.
„Az automatikus fizetés kikapcsolva.”
Bezártam az alkalmazást, és csak akkor indítottam el az autót.
Útközben végig azon járt az eszem, talán túlzás volt. Hiszen Mária öreg már. András biztosan megbántódik. És Anna végül is mit tehet az egészről?
Csakhogy az automatikus fizetés nem türelem. Nem megbocsátás. Hanem egy döntés, amelyet hónapról hónapra én hozok meg. Minden elsején ráböktem az „oké”-ra, és azt hittem, ez csupán udvariasság. Most értettem meg: három éven át engedélyt adtam valamire.
Idegen vagyok.
De a számla az enyém.
Csend a vonalban
Este András hívott a kiküldetésből.
— Anya azt mondja, ma valahogy furcsán viselkedtél — kezdte óvatos hangon.
— Hogyan kellett volna viselkednem?
— Hát érted te. Idős már, érzékeny. Minek kellett így elmenni…
— András — mondtam nyugodtan. — Mások előtt nevezett idegennek. Erzsébet előtt, Anna előtt. Nem csináltam jelenetet. Csak eljöttem.
— Azért nem kéne ebből ekkora ügyet…
— Idős — ismételtem halkan. — És havi 114 ezer forintomba kerül.
A vonal túlsó végén sűrű, nehéz csend lett.
— Ne csináljunk már ebből… — szólalt meg végül.
— Pontosan miből ne csináljunk semmit?
Erre már nem érkezett válasz.