— Jó éjszakát, András.
Letettem a telefont, kijelzővel lefelé az asztalra. Mellette ott gőzölgött a teám: levendula és kakukkfű. András mindig csak úgy hívta: „gyógyszertári seprű”.
Tudtam, hogy vissza fog hívni. Amint felfogja, hogy az a bizonyos „ebből” már régen megtörtént.
A villa a tányér szélén
A családi ebéd egy héttel később volt az otthon közös étkezőjében. A levegőben kompót és főtt csirke szaga keveredett. Hosszú asztalt terítettek meg mindenkinek.
Elmentem. Vittem egy répás-aszalt szilvás salátát is, azt, amelyiket Mária valaha megdicsérte. Három éven át hordtam neki befőtteket, salátákat, apróságokat. Három éven át mosolyogtam, mintha minden rendben volna.
A gyerekek kanalai csörömpöltek a tányérokon. Anna a lakáshitel törlesztőiről beszélt. András fasírtot szedett. Mária az asztalfőn ült, egyenes háttal, mereven, mintha kikeményítették volna.
Én csendben ettem.
Aztán Mária letette a kompótos poharát. Annára pillantott, és olyan hangosan szólalt meg, hogy az egész asztal hallja. Mintha csak mellékesen jegyezné meg:
— Mondtam én Andrásnak régen, hogy a maga fajtájából kellett volna nősülnie, akkor nem lennének idegenek a családban. Mert ő nálunk mégiscsak kívülálló, érted, Anna. A saját vér az saját vér.
Letettem a villát.
Lassan. Hang nélkül. Felálltam.
Anna a tányérját nézte. András mozdulatlanná dermedt. A gyerekek kanalai is elhallgattak.
— Mária — mondtam nagyon halkan.
Olyan halkan, hogy minden fej felém fordult.
— Elsejétől az otthon díját maguk fizetik.
Megfordultam, és elindultam kifelé.
Nem csaptam be az ajtót. Nem volt miért.
A folyosón fertőtlenítőszag terjengett. Kiértem az utcára, és egy pillanatra megálltam.
Miközben az autó felé mentem, azon gondolkodtam: rá haragszom? Nem. Magamra. Arra, hogy három évig vittem neki a ribizlilekvárt, és egyszer sem mondtam ki hangosan, hogy fáj. Ő talán nem is tudta, mennyire sebez. Mert én hallgattam, és ezt neveztem nyugalomnak. Pedig valójában engedélyt adtam neki.
Április volt, mégis hideg.
Négy nap telefoncsörgés
Elsőként András hívott. Talán még az étkezőből. A háttérben valaki beszélt, tompán zizegett a zaj.
— Katalin, most ez mire volt jó… anya megint felzaklatta magát, a gyerekek is látták…
— Hazafelé tartok, András.
— Várj már, ne…
— Viszlát.
Este újra hívott. Beszélt az idegekről, a vérnyomásról, arról, hogy „idős emberről van szó”.
Hallgattam.
— Értem, András — mondtam csak ennyit.
Másnap újabb hívás jött.
— Nekem nincs ennyi pénzem. A 114 ezer forint több mint másfél fizetésem…
— Megértem.
— És akkor most mi lesz?
— Ő a maguk családja, András.
Csend lett. Aztán halkan megkérdezte:
— Mi pedig ketten nem vagyunk család?
Megnyomtam a hívás befejezése gombot.
A negyedik napon maga Mária telefonált.