Amikor aztán visszatértek a nappaliba, olyan látvány fogadta őket, mintha valaki szándékosan akarta volna próbára tenni Anna türelmét.
A kicsi vendég valahonnan előkerített egy filctollat, és teljes lelkesedéssel a selyemtapétán dolgozott vele. Nem rajzokat készített, inkább kusza, értelmetlen firkákat húzott egymásra, mintha az lett volna a célja, hogy minél nagyobb felületet tegyen tönkre.
Anna egy pillanatra mozdulni sem tudott. Még a levegő is bennakadt a tüdejében. Ez már nem egyszerű kellemetlenség volt, hanem túlment minden határon. Nagy nehezen lenyelte az első indulatát, odasietett Lillához, és kivette a kezéből a filcet. Közben döbbenten villant át rajta a kérdés: ezt miért nem tette meg eddig az anyja?
Petra mindössze az ajtóban állt, és nagyokat pislogott, mintha semmit sem értene az egészből. Anna felé fordult, és olyan tekintettel nézett rá, amelyben már alig maradt udvariasság.
– És most szerinted mit kezdjek ezzel?
– Anna, ne csináld már… ez csak tapéta – felelte Petra bizonytalanul.
– Eszedbe sem jut megmondani a lányodnak, hogy ilyet nem szabad? – kérdezte Anna felháborodva, miközben eszébe jutott, mennyi pénzt ölt a felújításba.
– Majd beszélek vele. Csak nem most. Nézd meg, mennyire megijedt!
Csakhogy Lilla a fal mellett ácsorgott, és jókedvűen kacagott, mintha valaki csiklandozná. Anna egyáltalán nem látott rajta rémületet. Inkább valami egészen furcsa ellentmondást érzett az egész helyzetben. Vagy Petra tényleg vak volt a saját gyerekére, vagy őt próbálta teljesen ostobának nézni. Ez utóbbi nem fog menni.
A tegnap reggel összetört csésze még elment volna apróságnak. A padlóra kiöntött tej is bosszantó volt, de nem tragédia. A meggyötört laptop már fájt, de az ember összeszorított foggal valahogy azt is lenyeli. A filccel tönkretett falak viszont az utolsó cseppet jelentették.
– Ne haragudj, de ennyi volt. Többé nem látlak titeket szívesen vendégül – mondta Anna, és egyenesen Petra szemébe nézett.
– Most komolyan ki akarsz dobni minket? – kérdezte Petra egyszerre meglepetten és rémülten.
– Te kérted, hogy két napra hadd maradjatok. Befogadtalak benneteket. A két nap letelt. Nem fogom megvárni, amíg a lányod az egész lakást tönkreteszi.
– De hát még kicsi! Hogy mondhatsz ilyet?
– Ő a te gyereked, nem az enyém. Ha nem neveled, az nem az én gondom. Petra, egy órátok van összepakolni és elmenni.
Petra még legalább fél órán át próbálta rávenni Annát, hogy gondolja meg magát. Könyörgött, magyarázkodott, sértődött, de egyik sem hatott. Anna hajthatatlan maradt. Végül Petra, jobb ötlet híján, felhívta Gábort, és megkérdezte, visszamehet-e hozzá.
Anna akaratlanul is elkapott néhány mondatot a beszélgetésből, és ebből összeállt a kép. Gábor rajtakapta Petrát, hogy egy férfival levelezik. Ráadásul nem is ártatlan, baráti üzenetekről volt szó, hanem nagyon is félreérthetetlen sorokról. Ezért ütötte meg, ezért tette ki otthonról, de végül mégis úgy döntött, megbocsát neki, és visszafogadja.
– Azt hittem, barátnők vagyunk – mondta Petra sértetten, miközben a cipőjét húzta. – Ezt pont tőled nem vártam volna.
Anna becsukta mögöttük az ajtót, aztán hosszan kifújta a levegőt. Ilyen barátok mellett ellenségekre már igazán nincs szükség. Sokkal jobb egyedül élni, ha cserébe nem kell naponta az idegeit felőrölni.