Anna újra meg újra elhatározta, hogy rákérdez: Petra mégis hogyan képzeli a folytatást, meddig akar náluk maradni, és van-e bármiféle terve. Petra azonban minden alkalommal kibújt a válasz alól. Hol sóhajtozni kezdett, hol Lillára hivatkozott, hol olyan ügyesen terelte más irányba a beszélgetést, hogy Anna csak később kapott észbe: megint nem tudott meg semmit.
Csütörtökön aztán már nem kerülgette tovább a témát.
– Azt mondtad, csak pár napról van szó – jegyezte meg nyíltan.
Petra rögtön sértett arcot vágott.
– Ennyire az utatokban vagyunk?
– Nem ezt mondtam. Csakhogy holnap péntek. Találkozóm lenne valakivel. Egy férfival. Általában nálam szoktunk összejönni…
– Hát… akkor most az egyszer talán mehetnétek hozzá? – vetette fel Petra bűnbánó mosollyal.
– Ez nem megoldás – vágta rá Anna. – Petra, őszintén: gondolkodsz te egyáltalán azon, mi lesz veletek? Keresel lakást?
– Persze, hogy keresek! Csak még nem akadtam normálisra. Olyan kellene, ami nem közvetítőn keresztül van, és nem kerül egy vagyonba…
A péntek esti randevút végül le kellett mondania. Anna nem mondhatta volna, hogy repesett az örömtől, de mit tehetett volna? Szombat reggel legalább szeretett volna tovább aludni, ám nyolc körül Lilla felébresztette. A kislány percekig rángatta a karját, míg Anna végre kinyitotta a szemét. Lilla szomorú, nagy szemekkel nézett rá.
– Van valami ennivaló?
Anna meglepetten ült fel. Amikor kiment a nappaliba, hamar kiderült, hogy Petra nincs otthon. Az asztalon egy cetli várta:
„Két óra múlva jövök. Lakást megyek nézni.”
Legalább az indok elfogadhatónak tűnt. Anna még abban is reménykedni kezdett, hogy hátha ma tényleg találnak valamit, és végre elköltöznek.
Megetette Lillát, aztán a kislány rajzfilmet kért. A tévé nem felelt meg neki, laptopon akarta nézni, mert az apukája régebben úgy szokta bekapcsolni neki. Anna egy pillantást vetett a MacBookjára, majd némi aggodalommal letette a kanapéra a gyerek elé. Elindította azt a mesét, amelyiket Lilla kérte.
Eleinte semmi gond nem volt. Aztán az egyik jelenetnél a kislány hirtelen ütögetni kezdte a képernyőt, mintha valamelyik szereplőt akarná megvédeni.
Anna a furcsa zajra szinte kirohant a hálóból. Amikor meglátta, mi történik, egy pillanatra földbe gyökerezett a lába. A következő másodpercben már el is vette Lillától a gépet, és határozottan közölte, hogy többet nem nyúlhat hozzá.
Lilla megsértődött. Lebiggyesztette a száját, arccal belefúrta magát egy párnába, és így feküdt egészen addig, amíg Petra haza nem ért.
– Mi történt itt? – kérdezte Petra, amikor meglátta a duzzogó lányát.
– Semmi különös. Nem sikerült megosztoznunk a MacBookomon.
– Mesét akart nézni?
– Igen. Aztán elkezdte csapkodni a kijelzőt.
– Épségben van?
– Igen, hála az égnek.
– Akkor jó – vont vállat Petra, mintha tényleg semmi említésre méltó nem történt volna.
Végül is neki valóban nem volt oka izgatni magát. Nem ő fizetett érte több mint négyszázezer forintot.
– Sikerült lakást találni? – kérdezte Anna.
– Nem. Az a hely egy ól volt, nem lakás. Csótányok masíroztak mindenfelé, kosz volt az egész. Viszont vettem képviselőfánkot. Iszunk egy teát?
Petra pontosan tudta, Anna mennyire szereti az ilyesmit. Mintha édességgel próbálná kiengesztelni. A két nő kiment a konyhába, Lilla pedig nem kért teát. Nagyjából húsz percig beszélgettek a konyhában.