Aztán bevágódott az ajtó. A lakásban csak Vivien parfümje maradt utána: édeskés, gyöngyvirágos illat, amely idegenül lebegett a levegőben. Meg néhány rózsaszirom a padlón az előszobában, ahová a csokorról hullottak le.
Miután elmentek, olyan sűrű csend telepedett ránk, hogy a saját vérem lüktetését is hallottam. A halántékomban. A csuklómban. Az ujjaim hegyében, amelyek még mindig a szék támláján pihentek.
Gábor az asztalnál ült. Az arca vörös volt, foltokban még sötétebb. Az ingmandzsettája átázott. A pohara üresen állt előtte. A kisujján a gyűrű hirtelen fénytelennek tűnt — vagy talán csak én láttam annak.
– Anna – szólalt meg végül. – Te tudtad?
– Tudtam.
– És te hívtad ide azt a fiút?
– Meghívtam. Igen.
A bátyja, Zoltán hátradőlt, és halkan füttyentett egyet. Ildikó, Zoltán felesége a szája elé kapta a kezét. Mónika a tányérját bámulta. Andrea vizet töltött magának. Gábor anyja felállt, magához vette a táskáját, és kiment az erkélyre. Az ajtó mögötte aprót kattant.
Erika bort öntött a poharába, majd rám emelte a tekintetét.
– Én már rég megmondtam neked – jegyezte meg csendesen.
– Tudom.
Odamentem az asztalhoz. Felvettem a kést, és felvágtam a tortát. Egyenesen, gondosan. A fehér, cukormasszából formázott „25” szám kettérepedt a penge alatt, aztán darabokra vált.
Négy szelet. Az egyik negyedet tányérra tettem, és Gábor elé toltam.
– Tessék. Huszonöt év után igazán nagyvonalú ajándék. Vidd a részed, aztán menj.
Ő csak nézte a tortát. A cukormázat. Aztán engem. A szeme vörös volt és nedves, de nem a könnyektől. Inkább a bortól. Meg a szégyentől.
– Anna, én nem így akartam. Azt hittem, majd nyugodtan megbeszéljük. Hogy te megérted.
– Megértettem – mondtam, és a hangomat egy pillanatra sem emeltem fel. – Huszonöt éven át etted a főztömet. Hordtad az ingeket, amelyeket kétnaponta kivasaltam neked. Ha érdekel: nagyjából négyezer-ötszáz darabot. Azt az autót vezetted, amelynek a törlesztőjét én fizettem. Százharmincszor vittem el az anyádat orvoshoz, miközben te dolgoztál. Vagy legalábbis azt mondtad, hogy dolgozol. Ma pedig kiálltál a barátaim, a kollégáim és a rokonaim elé, és bejelentetted, hogy mást szeretsz. Az a másik pedig – levágtam magamnak is egy szeletet, és a tányéromra tettem – mindössze mellékszereplőként számolt veled.
A kés megcsörrent a porcelánon. Beleharaptam a tortába. Vaníliás volt, édes, a cukormáz roppant a fogam alatt. Három napig készítettem. Jól sikerült.
Gábor még állt ott egy darabig. Aztán leakasztotta a zakóját a fogasról. A gombok megcsillantak a hasán. A tortára már rá sem nézett. Az erkélyen álló anyjára sem. Egyszerűen kiment.
Az ajtó halkan csukódott be utána. A zár kattanása után már semmi sem maradt.
Leültem az ő székére. Még meleg volt. Előtte az abrosz vörösbortól ázott. A tortás tányér érintetlenül állt a helyén.
A vendégek hallgattak. Gábor anyja az erkélyen sírt; az üvegen át is hallottam, tompán, tenyérbe fojtva.
Erika odacsúsztatta elém a poharamat.
– Igyál. Megérdemled.
Megittam. A bor száraz volt, fanyar, feketeribizlis utóízzel. Jó bor. Én választottam.
A többiek még talán fél órát maradtak. Aztán egyenként, csendesen indultak haza. Az ajtóban megöleltek. Zoltán azt mondta: „Tarts ki, Anna. Erős vagy.” Mónika két kézzel szorította meg a kezemet: „Jól tetted.” Ildikó nem szólt semmit, csak nagyon erősen magához ölelt. Andrea végigsimított a vállamon.
Gábor anyja szó nélkül ment el mellettem. Nem nézett rám. Egyetlen mondatot sem hagyott maga után. Csak a régi, nehéz parfümjének illata maradt egy ideig az előszobában, miután becsukódott mögötte az ajtó.
Bezártam. Visszamentem a konyhába. Levettem a ruhámról a brosst, és az asztalra tettem, a félig megmaradt torta meg a bordó gyertya mellé, amely már tövig égett. A kanóc még füstölgött.
A nagyanyám ötven évig hordta ezt a brosst. Nekem elég volt huszonöt.
Három hét telt el.
Gábor az anyjánál lakik. Minden nap telefonál, reggel és este, mintha menetrend szerint tenné. Azt mondogatja: „bocsáss meg”, „ostoba voltam”, „beszéljük meg normálisan”. Én végighallgatom. Néha csak ennyit felelek: „Az iratok a közjegyzőnél vannak. Írd alá, ha készen állsz.” Ilyenkor leteszi.
Vivienről Erika mesélt, közös ismerősöktől hallotta, hogy még aznap este szakított Márkkal. Vagy Márk vele — a részleteket nem tudom, és nem is kérdeztem. Gábor hívásaira Vivien nem válaszol. Az első napokban még próbálkozott nála. Az anyja elszólta magát Zoltánnak, Zoltán továbbadta Ildikónak, Ildikó pedig nekem.
A rokonság két táborra szakadt. Gábor húga ezt írta nekem: „Mindenki előtt megaláztad a bátyámat. Egy férfival nem lehet így bánni. Így is szenved, te meg cirkuszt csináltál.” Az unokahúgom ugyanabban a csoportban válaszolt neki: „És huszonöt éven át görnyedni érte, az nem cirkusz?”
Az iskolában a kollégák most másképp köszönnek. Melegebben. Vagy csak én érzem így.
Esténként elmosogatok. Ugyanazokat a tányérokat, amelyeket az évfordulóra készítettem elő. Tizennyolc darab. Az egyiken még mindig ott van a rózsaszínes folt a vörösbortól. Áztattam szódabikarbónában, dörzsöltem szivaccsal, de nem tűnik el.
Néha este kiveszem a brosst a komód fiókjából. Forgatom az ujjaim között. A türkiz hideg és sima. Ilyenkor eszembe jut: talán másképp kellett volna. Összepakolni Gábor holmiját egy bőröndbe. Kitenni az ajtó mellé. Négyszemközt megmondani neki. Márk nélkül. Vendégek nélkül. Negyedekre vágott torta nélkül.
Lehet, hogy tényleg így kellett volna.
De ott van az a huszonöt év. Az a négyezer-ötszáz ing. Az a százharminc út az anyjához. Az a negyvenhétezer, amit az ünnepségre költöttem, amely őt egy cseppet sem érdekelte.
Túl messzire mentem ezzel az előadással? Vagy huszonöt év már elég ok arra, hogy az ember ne hallgasson tovább?