A körmei belemartak a szalvétába.
Nem tudott róla. Ezt abban a pillanatban kristálytisztán láttam. Fogalma sem volt, mire készül Gábor.
– Anna – fordult felém. A bortól kivörösödött a szeme, a hangja pedig puha volt, már-már atyáskodó. – Te csodálatos asszony vagy. Huszonöt éven át vezetted a háztartást, főztél, dolgoztál, mindent megtettél. De most őszintének kell lennem. Találkoztam valakivel. És vele szeretnék élni.
Csend lett.
Olyan mély csend, hogy hallottam a falióra ketyegését. Azt is, ahogy a konyhában a víz halkan bugyog a teáskannában. És azt is, ahogy Gábor anyja görcsösen belekapaszkodik az abrosz szélébe; az anyag megfeszült az ujjai alatt, a szalvétagyűrű pedig halk csörrenéssel a padlóra gurult.
Tizennyolc szempár szegeződött hol rám, hol rá, hol Vivienre, aki a poharát az ajka előtt tartotta, és mozdulatlanul ült.
Mónika elfojtottan felnyögött. Zoltán hátratolta a székét. Erika lassan, nagyon óvatosan letette a poharát, mintha attól félne, hogy egyetlen rossz mozdulattól szilánkokra törik.
Én nem pattantam fel. Nem kezdtem sírni. Nem vágtam hozzá a tányért.
Csak megérintettem a nagymamám brossát. A türkizkő átmelegedett a bőrömtől. Sima volt, ismerős tapintású. Hatvan éve ugyanaz a kő, és még mindig változatlan.
– Érdekes – mondtam halkan. – És ő tud róla?
Gábor összeráncolta a homlokát.
– Miről?
– Arról, hogy szereted. Tudja egyáltalán?
Vivien felé fordultam. A lány úgy bámult Gáborra, mintha az hirtelen valami ismeretlen nyelven kezdett volna beszélni. Résnyire nyílt a szája, a pohara félúton megdermedt a kezében.
– Gábor – szólalt meg végül Vivien, és letette a poharat. A keze megremegett, a vörösbor kilöttyent a hófehér abroszra. A folt lassan szétterült, beitta magát a szövetbe. – Te most… mi van? Mi csak… hát, én nem gondoltam, hogy ez ennyire komoly.
A némaság megváltozott. Sűrűbb lett, nyomasztóbb. Olyan, mint vihar előtt a levegő, amikor ránehezedik az ember halántékára, és még lélegezni is nehéz.
Gábor még mindig felemelt pohárral állt. A szája félig nyitva maradt. A kisujján viselt gyűrű megvillant a csillár fényében.
– Hogy érted, hogy nem komoly? – rekedt meg a hangja. – Fél éve tart. Mondtam neked, hogy elhagyom a feleségemet. Mindent elterveztem. Azt hittem, együtt leszünk.
– Hát igen – Vivien félrenézett. A körme végigsúrolta a pohár oldalát, vékony, idegesítő csilingelést keltve. – Fél éve. De én ezt nem egészen úgy fogtam fel, ahogy te.
Ekkor megszólalt a csengő.
Mindenki megdermedt. Gábor anyja a mellkasára szorította a tenyerét. Zoltán félig felemelkedett a székéről. Erika rám nézett, és az arcán egy pillanatra átsuhant a felismerés.
Felálltam, és az ajtó felé indultam. A lábam szinte magától vitt. Az előszobában sült kacsa és megperzselődött gyertya szaga keveredett; az egyik díszgyertya megolvadt a polcon, a viasz lassan végigcsorgott a fán. A kötényembe töröltem a kezemet – abba, amelyet elfelejtettem levenni –, aztán ajtót nyitottam.
A küszöbön egy harmincöt év körüli férfi állt. Göndör hajú volt, széles vállú, bőrdzsekit viselt. A kezében nagy csokor vörös rózsát tartott, legalább tizenöt szálat. Virágüzlet illata áradt be vele: nedves szárak, celofán, friss zöld.
– Szia! – mosolygott rám. Fehér fogai voltak, az arcán gödröcskék jelentek meg. – Márk vagyok. Azt mondták, Vivien itt van. Meglepetés a barátnőitől!
– Gyere be – feleltem. – Az asztalnál ül.
Márk belépett a nappaliba. Amint meglátta Vivient, még szélesebbre húzódott a mosolya, és a csokrot diadalmasan a feje fölé emelte.
– Vivi! Meglepetés!
Vivien arca krétafehér lett. A pohár megbillent a kezében, a bor ismét kiömlött: az abroszra, a tányérra, a piros ruhája ujjára. Észre sem vette.
– Márk? – felállt. A cipősarka beleakadt a szék lábába, a szék élesen megnyikordult a padlón. – Te mit keresel itt?
– A barátnőid szervezték – lépett oda hozzá Márk, és a kezét a vállára tette. – Na, örülsz?
Vivien Gábort nézte. Gábor Márkot. Márk Vivient. A vendégek tekintete ide-oda vándorolt közöttük, mint egy rosszul játszott színdarab nézőterén.
Gábor anyja levette a szemüvegét, és letette maga elé az asztalra. Mónika a szájához szorította a szalvétáját. Erika hátradőlt a széken; az ajka szélén alig észrevehető mosoly remegett.
– Várjunk csak – Gábor leengedte a poharát. A bor kiloccsant a mandzsettájára. Arra a mandzsettára, amelyet előző este én vasaltam ki. – Ki ez?
– Ő Márk – mondtam nyugodtan. Pontosan azon a tanári hangon, amellyel az órán a szabályokat szoktam elmagyarázni. Tényközlés, minden indulat nélkül. – Vivien barátja. Két éve vannak együtt. Igazi kapcsolat.
A türkizkő melegen simult az ujjaim alá. Észre sem vettem, hogy továbbra is a brossomat fogom; pont úgy, ahogy a nagyanyám szokta, amikor valami felzaklatta.
Gábor leült. Nehézkesen roskadt a székre, mint egy liszteszsák. A szék megnyikordult alatta, hátrébb csúszott. A kezei tehetetlenül az ölébe hullottak.
– Nem – rázta meg a fejét. – Nem, ez valami félreértés.
– Nem az – húzta ki magát hirtelen Vivien. A ruhája ujját a szalvétával kezdte törölgetni, aztán lenézett Gáborra. Ő állt, Gábor ült. – Márk a barátom. Két éve együtt vagyunk. Te pedig, Gábor… hát, te inkább csak mellékszál voltál.
Mellékszál.
Huszonöt év házasságom. Fél év szívecskés üzenetei. Lakáshitel, ingek, hétvégi utak az anyjához. És ő most egyszerűen mellékszál lett. Talán nevetni is tudtam volna, ha nincs előttem a tizennyolc tányérral megterített asztal, és ha Gábor anyja nem ül ott némán, olyan sápadtan, mint a bézs kosztümje.
Márk levette a kezét Vivien válláról. Végignézett az asztalon, aztán Gáboron, végül a borvörös folton az abroszon. A rózsacsokor lassan lejjebb ereszkedett a kezében.
– Ezt most nem igazán értem – vonta össze a szemöldökét. – Vivi, ki ez a pasi?
– Senki – kapta fel Vivien a táskáját a szék támlájáról. – Menjünk. Majd elmagyarázom.
A tűsarkak kopogása végigszaladt a folyosón. Gyors, apró, ideges ritmusban, akár egy vágtató ló patái.