Anna éppen lefekvéshez készülődött, amikor váratlanul kopogás hallatszott az ajtón. Ilyen későn szinte soha nem keresett nála senki, ezért először inkább kíváncsiság fogta el: vajon ki téveszthette el a lakást?
– Ki az? – kérdezte meglepetten, miközben az előszobába sietett.
– Én vagyok, Petra! – érkezett a válasz odakintről.
Anna kinyitotta az ajtót. A küszöbön egy halálra rémült fiatal nő állt a kislányával. Petrával nemrég kerültek egy munkahelyre. A munka során egész jól megtalálták a közös hangot, sőt Anna pár nappal korábban még vendégül is látta őt. Éppen a születésnapja volt, és nem akarta egyedül tölteni az estét, az új ismerőse pedig, mintha csak a sors rendezte volna így, üzleti útra ment.
Akkor megittak fejenként két pohár bort, kellemesen beszélgettek, zenét hallgattak, majd Petra hazament. Most azonban nyilvánvaló volt, hogy valami komoly történhetett, ha ilyen későn, a gyerekével együtt jelent meg nála.
– Szia… baj van? – kérdezte Anna halkan.
Petra belépett a lámpafénybe, és Anna ekkor vette észre az arcán a hatalmas vörös foltot. Az egyik szeme már kissé bedagadt; szinte biztos volt, hogy másnapra csúnya véraláfutás lesz belőle.
– Engedj be minket pár napra! – szólalt meg könyörgő hangon a vendég. – Nem sok időre, tényleg csak két-három napra. Kérlek!
– Persze, gyertek be! – felelte Anna azonnal.
Eszébe sem jutott volna éjszaka, bizonytalan helyzetben elküldeni őket. A kis Lilla olyan riadtan kapaszkodott az anyjába, mintha valami borzalmon ment volna keresztül. A gyerekek különösen nehezen viselik az ilyesmit. Bár valószínűleg a felnőttek sem rajonganak azért, ha kezet emelnek rájuk.
– Elmondod, mi történt? – kérdezte Anna, amikor már a nappaliban voltak.
– Előbb lefektetném Lillát, jó? Utána beszélek.
– Rendben – bólintott Anna.
Barátnőnek még talán korai lett volna nevezni Petrát. Inkább kollégák voltak, jó ismerősök, akik között épp csak elkezdett kialakulni valami szorosabb kapcsolat. De talán nem volt már messze az sem.
Anna tiszta ágyneműt vett elő, majd segített Petrának szétnyitni a kanapét.
– Éhes vagy, kicsim? – fordult a kislányhoz, de Lilla csak némán megrázta a fejét. – Jól van, akkor próbálj meg aludni. Nagyon késő van már.
Petra egy ideig a lánya mellett feküdt, amíg az álomba nem merült. Csak ezután ment ki a konyhába, ahol Anna már teát készített.
– Csináljak neked egy szendvicset? – kérdezte.
– Nem, köszönöm. Egy falat sem menne le a torkomon.
– Akkor legalább teázz egy kicsit. Van hozzá finom kekszem is.
Petra kortyolt néhányat, aztán fáradt tekintettel Annára nézett.
– Gábor teljesen megőrült – mondta végül rekedten. – Hazamentem, ő pedig üvölteni kezdett, aztán nekem esett. Alig tudtam elmenekülni. Még a holmijainkat sem sikerült magammal hoznom…
– De mi ütött belé hirtelen?
– Fogalmam sincs. Összevissza ordított mindenféle képtelenséget. A lányunkról is hadovált valamit, engem pedig a legocsmányabb sértésekkel illetett.