A fotói között edzőtermi szelfik sorakoztak, kézisúlyzók, tükrös pózolások, és rengeteg kedvelés Vivientől. Ha a képek alatti dátumoknak hinni lehetett, nagyjából két éve voltak együtt.
Készítettem egy új profilt. Profilképnek egy csokor virágot állítottam be, aztán írtam neki:
„Szia! Vivien barátnője vagyok. Meglepetést szervezünk neki a születésnapjára, csak egy kis ünnepség lesz. El tudnál jönni nyolcra erre a címre? Ő semmit sem sejt!”
Egy óra múlva válaszolt.
„Persze! Veszek virágot. Milyet szeret?”
„Rózsát” – gépeltem vissza.
Aztán elküldtem neki a saját lakcímünket.
A kezem szinte zúgott a feszültségtől. Letettem a telefont, felálltam, és odamentem az ablakhoz. Az udvaron a nyárfák ide-oda hajladoztak, a szél port kergetett végig az aszfalton. Május volt, mégis csípős hideg ült a levegőn.
Vajon helyesen cselekszem? Nem volna egyszerűbb leülni vele beszélni? Összepakolni? Csendben beadni a válókeresetet, vendégek nélkül, jelenet nélkül, mindenféle színpadias bosszú nélkül?
Kinyitottam a hűtőt. A kacsa a sütőzacskóban pácolódott. A saláták dobozokban álltak egymás mellett: négyféle, mindegyikkel órákat dolgoztam. A rozmaringot frissen vettem, nem szárítottat. Az asztalra szánt gyertyák is megvoltak: nyolc bordó szál, pontosan az abrosz árnyalatához illően.
Negyvenhétezer forint. Három nap a tűzhely mellett. Huszonöt év.
Nem. Csendben nem fog menni. Nem érdemli meg.
Aztán Gábor előállt azzal, hogy szeretne meghívni valakit a munkahelyéről.
– Új lány – vont vállat vacsora után, miközben kilazította az övét. – Kellemetlen lenne kihagyni. Nem ismer itt senkit a városban.
A hasa rálógott az övre. A kisujján ott villogott az ezüst, feketített pecsétgyűrűje. Úgy öt éve hordta, és meg volt győződve róla, hogy tekintélyesebbnek látszik tőle. Bólintottam. Elővettem a tizenkilencedik tányért.
– Természetesen. Jöjjön csak.
Hétre mindenki megérkezett. Gábor édesanyja bézs kosztümben jelent meg, ugyanazzal a nehéz, régimódi parfümmel, amelyet már harminc éve használt. Ott volt Zoltán, Gábor bátyja, a feleségével, Ildikóval. Eljöttek az iskolából a kolléganőim is, Mónika és Andrea. Erika a férjével érkezett. A felső szomszédok is helyet foglaltak, akik már attól a naptól ismertek minket, hogy beköltöztünk ebbe a lakásba.
A lakást átjárta a sült kacsa és a rozmaring illata. Halk dzsesszt tettem be, olyat, amilyet Gábor mindig kedvelt. Kitöltöttem mindenkinek az aperitifet, kiraktam az előételeket. Az asztal valóban szép lett: fehér abrosz, bordó gyertyák, ezüst szalvétagyűrűk – Erika ajándéka az előző szilveszterről.
Gábor az ajtóban álldogált az új zakójában. A gombok feszülték a hasát, de ő ezt észre sem vette. A gyűrűje meg-megcsillant. Mosolygott.
– Na, Anna, ez aztán gyönyörű! – intett végig a terített asztalon. – Te tényleg egy kincs vagy nekem.
Nekem. Még mindig úgy mondta, mintha az övé lennék.
Én is mosolyogtam. Közben rápillantottam a telefonomra. Márk üzenete ott világított a kijelzőn:
„Nyolcra ott vagyok, úton vagyok!”
Fél nyolckor megszólalt a csengő. Gábor ment ajtót nyitni. Én az asztal mellett maradtam, kezemben a merőkanállal.
A küszöbön Vivien állt. Szűk, piros ruha volt rajta, magas sarkú cipő, és az a bizonyos parfüm: édeskés, gyöngyvirágos, émelyítő illat, amely hamarabb ért be a konyhába, mint ő maga. A körmei hosszúak voltak, hegyesek, bézs színűek, csillámmal megszórva. A haját kiengedve viselte.
– Sziasztok! – nyújtotta át Gábornak a bonbonos dobozt, majd gyorsan körbenézett. – Jaj, de szépen meg van csinálva minden!
A tűzhely mellett álltam. Erika mellettem megmerevedett, és erősen megszorította a karomat.
– Ő az? – súgta.
– Ő.
Megtöröltem a kezem a konyharuhába, aztán odaléptem hozzájuk. Vivien szemébe néztem: barna volt, feketével kihúzva, műszempillákkal keretezve. Szép volt. Fiatal. Húsz évvel fiatalabb nálam.
– Isten hozott – mondtam nyugodtan. – Ülj csak ide, Gábor mellé. Érezd magad otthon. Hiszen lassan már majdnem otthon vagy, nem igaz?
Vivien pislogott egyet. Gábor köhintett. A vendégek közül egyelőre senki sem értette, mire gondolok.
Visszamentem a konyhába. A kezem már nem remegett. Szétosztottam a kacsát a tányérokon, meglocsoltam a szósszal, minden adag mellé tettem egy kis rozmaringágat. Megnéztem az időt. Huszonöt perc Márk érkezéséig.
Gábor bort töltött, közben tréfálkozott. Vivien mellette ült, és a hosszú körmével az oroszsalátát piszkálta. Gábor anyja kíváncsian méregette. Nem ellenségesen, inkább úgy, mint aki felméri az árut.
– Régóta dolgozik együtt Gáborral? – kérdezte.
– Hát, úgy fél éve – forgatta Vivien a poharat a száránál fogva. – Ő ilyen… segített nekem a jelentéseknél.
Erika beleprüszkölt a szalvétájába. Andrea összenézett Mónikával. Elkaptam Erika pillantását, és alig észrevehetően megráztam a fejem. Még korai.
A vendégek ettek, beszélgettek, felidézték az esküvőnket. Zoltán elmesélte, hogyan ejtette el Gábor a gyűrűt a szertartáson, és hogyan gurult be az oltár alá. Mindenki nevetett. Gábor is, harsányan, hátravetett fejjel. A szokásosnál gyorsabban ivott. Az arca kipirult. A gyűrűje minden poháremelésnél felvillant.
Én az órát figyeltem.
Háromnegyed nyolc.
Tíz perc múlva nyolc.
Öt perc múlva nyolc.
És akkor Gábor felállt.
– Barátaim! – emelte magasba a poharát. A bordó bor sűrűn megmozdult benne. – Huszonöt év. Ezüstlakodalom. Ez azért… hát, ti is tudjátok, komoly dolog.
Elcsendesedett az asztal. Gábor anyja megigazította a szemüvegét. Zoltán letette a villáját. Andrea összekulcsolta a kezét az ölében.
– Sokat gondolkodtam, hogyan mondjam el – folytatta Gábor, és kissé meglötyögtette a poharat. Egy csepp bor végigcsúszott az üveg oldalán. – De ha már így mind együtt vagyunk, a hozzánk közel állók körében, akkor… szeretnék őszinte lenni.
Vivienre nézett.
A lány egészen enyhén félrebillentette a fejét, és valami árnyék futott át az arcán. A szemöldöke összerándult.