Letettem a tortát az asztal közepére, aztán hátraléptem egyet.
Huszonöt. Fehér marcipánszámok a fényes csokoládémáz tetején. Három napig készítettem. Piskótalapok, krém, simítás, igazítás. A videókat újra meg újra elindítottam, miközben könyékig lisztes kézzel álltam a konyhában. Az első piskóta összeesett, így éjjel egykor kezdhettem elölről az egészet, köntösben és papucsban, félálomban.
Vanília és olvasztott vaj illata lengte be a konyhát. Odakint már sötétedett; május volt ugyan, de hideg, szeles este. Tizennyolc tányért raktam körbe az asztalon, melléjük tizennyolc szalvétát hajtogattam háromszögre. Negyvenhétezer forint ment el az alapanyagokra, a díszítésre és az új ruhára. Sötétkék volt, csónaknyakkal. Reggel felvettem, és egy percig csak álltam a tükör előtt, néztem magam. Ötvenhárom éves vagyok. A halántékomnál már őszülök. De a tartásom még egyenes, és a ruha szépen állt rajtam.
Gábor hatkor telefonált.
– Később érek haza. Megbeszélés.
Megbeszélés. Azon a héten már harmadszor. Ha pedig az egész hónapot néztem, tizedszer. Mert én számoltam. Az utóbbi fél évben hetente három-négy ilyen „megbeszélés” akadt. Régen hétre otthon volt. Most kilenckor, tízkor esett be. Néha már éjfél után.
Letettem a telefont, aztán a ruhámra tűzött brossra pillantottam. A nagymamámé volt. Ezüst, türkizkővel. Ő a saját ezüstlakodalmán viselte, hatvan évvel korábban. A nagyapám a tizedik házassági évfordulójukra adta neki, és ő később szinte le sem vette.
Ujjam hegyével megérintettem a hideg követ.
Huszonöt év. Pontosan tudtam, milyen szaga van Gábor ingének, amikor hazajön egy-egy „megbeszélésről”. Édeskés, émelyítő parfüm; gyöngyvirág és valami művi illat keveréke. Nem az enyém. Az én illatom könnyű, citrusos, ráadásul a főzés szaga mellett észre sem lehet venni.
Az ingeit ettől még rendületlenül vasaltam. Kétnaponta hármat. Gallér, mandzsetta, gomboláspánt. Huszonöt év alatt ez nagyjából négyezer-ötszáz ing. Nem túlzok. Egyszer kiszámoltam, vasalóval a kezemben, és azóta sem tudtam elfelejteni ezt a számot.
Három hónappal korábban Erika felhívott, és minden bevezetés nélkül közölte:
– Láttam Gábort a „Pitében”, a Kertész utcában. Egy nővel. Olyan harminc körüli lehetett, macskakarmokra emlékeztető körmökkel, derékig érő hajjal.
Erika még az egyetem óta a barátnőm. Nekem soha nem hazudott, és soha nem csomagolta selyempapírba az igazságot. Éppen ezért becsültem annyira.
– Lehet, hogy csak kolléga – mondtam. Nem azért, mert elhittem. Hanem mert ott, délután kettőkor, a tantestületi értekezlet előtt egyszerűen nem akartam elhinni.
– Anna. A kollégák nem etetik egymást villáról.
Nem válaszoltam. Levezettem az értekezletet. Kijavítottam a füzeteket. Vacsorát főztem: borscsot és fasírtot. Gábor kilenckor jött haza, némán evett, aztán lefeküdt a kanapéra.
Amikor elaludt, kézbe vettem a telefonját.
Vivien. Három szívecskével elmentve a névjegyek között. Fél évnyi üzenetváltás. Mezítláb álltam a konyhában, a járólap jéghideg volt a talpam alatt, és csak görgettem. Kávézós fotók: ő nevet, Gábor a vakutól hunyorog. Hangüzenetek, amelyeket nem nyitottam meg. Rövid üzenetek: „Hiányzol”, „Várlak”, „Az enyém vagy”. Hétvégi tervek azokra a napokra, amikor nekem azt mondta, horgászni megy. Két hónap alatt hat horgászat, és egyetlen hal sem került a hűtőbe.
Huszonöt évig építettem ezt az otthont. Hajnal ötkor keltem, hogy munkába indulás előtt még legyen reggeli. Fizettem a hitelt, miközben ő autót cserélt. Minden kedden én vittem az anyját orvoshoz: három év alatt százharminc út, negyven perc oda, negyven vissza. Senki nem köszönte meg. Senki nem kérdezte meg, elfáradtam-e.
Neki pedig ezt írta: „Te vagy a napfényem.”
Nekem ilyet soha nem írt. Még akkor sem, amikor udvarolt.
Bezártam a telefont, visszatettem az éjjeliszekrényre, és lefeküdtem. A hálószoba mennyezete sima, fehér volt; tavaly én kerestem festőket hozzá. Gábor mellettem horkolt. Az az ing, amelyet reggel kivasaltam, a szék támláján lógott.
Nem sírtam. Nem kiabáltam. Csak feküdtem, és gondolkodtam.
Másnap pedig megnyitottam Vivien közösségi oldalát.
Fotók barátnőkkel. Tükörszelfik csücsörítő szájjal, hegyes, csillámos körmökkel. A sok fényes, beállított kép között pedig ott volt egy férfi. Fiatal, göndör hajú, széles vállú, sportdzsekis. Az egyik fotón átkarolta Vivien vállát. Egy másikon arcon csókolta. A felirat ennyi volt: „Az én Márkom.”
Tovább görgettem. Az elmúlt három hónapból nyolc közös képet találtam róluk. A legutóbbi két hete került fel. Vagyis együtt vannak. Most is. Miközben az én férjem szerelmes kamasznak képzeli magát.
Huszonöt év házasság. Hat hónap az ő „románcából”. És ezalatt az ő „napfényének” végig volt egy másik férfi az életében. Egy igazi.
Nevethetnékem támadt. Keserűen, fájdalmasan, mégis nevetni tudtam volna. A konyhaasztalnál ültem, kihűlt teát kortyolgattam, és a telefonom képernyőjét bámultam. A fal túloldalán Gábor focit nézett. Felüvöltött: „Góóól!” – és beleremegett a lakás.
Miért is igyekszem én ennyire? Huszonöt éve kinek? Egy embernek, aki szívecskéket küldözget egy másik nőnek? Miközben az a nő legfeljebb tartaléknak tartja?
Akkor értettem meg: nem fogok sírni. Inkább gondolkodni fogok.
A házassági évforduló előtti két hétben nem csupán salátákat készítettem.
Márkot tíz perc alatt megtaláltam. Nyilvános volt az oldala, ugyanabban a városban élt, mint mi, és edzőként dolgozott az „Olimp” fitneszklubban, a Kossuth Lajos utcában. A képein kézisúlyzókkal pózolt.