Egyetlen mozdulattal markolta meg Lászlót a drága, márkás kabátja gallérjánál fogva, mintha az egész ember nem volna több egy rossz helyre tett bevásárlószatyornál.
– Hé! Vedd le rólam a kezed! Azonnal hívom a rendőrséget! – visította László, amikor a sportcipős lába legalább tíz centire elemelkedett a padlótól.
– Hívd csak, öcsém – felelte Gábor nyugodtan. – Legalább nekik is elmesélheted, hogyan próbáltál négyzetmétereket kizsarolni a volt feleségedből. A zsarolás mostanában elég divatos téma a hatóságoknál.
Ezzel már vitte is kifelé a folyosó irányába. Erzsébet és Krisztina jajveszékelve, apró, kapkodó léptekkel tipegtek utánuk, mint két megriadt liba, akik egyszerre veszítették szem elől a gúnárjukat.
Én készségesen kitártam a bejárati ajtót. Gábor feltűnő óvatossággal manőverezett, nehogy a frissen felújított ajtófélfák megsérüljenek – elvégre László munkája volt, vigyázni kellett rá, nem igaz? A tékozló családfenntartó porhüvelyét szépen kivitte a lépcsőházba, odalépett a lifthez, és megnyomta a gombot. Az ajtók engedelmesen szétnyíltak. Gábor Lászlót a kabin hátsó sarkába állította, pontosan úgy, ahogy a rosszalkodó kisdiákot szokták a sarokba küldeni.
– Hölgyeim, a csomagjuk berakodva, kérem, fáradjanak a fedélzetre – intettem elegánsan a lift felé.
Erzsébet és Krisztina olyan pillantásokat lövelltek rám, amelyekben legalább hét nemzedékre elegendő átok sűrűsödött, aztán besurrantak az ő drága Lászlójuk mellé.
– Ja, és a remekművüket ne felejtsék itt – mondtam, majd összegyűrtem a „kártérítési megállapodást”, és egy laza mozdulattal behajítottam a kabinba. Pont telibe találtam vele a volt férjem mellkasát.
– Vegyenek hozzá keretet. Akasszák a kis örökös ágya fölé. Emlékeztetőnek, hogy nagyot álmodni lehet, csak időben kell visszahúzni azt a bizonyos ajkat.
A liftajtók lassan záródni kezdtek.
– Szajha! – köpte még ki utoljára Erzsébet.
– De saját lakással! – kiáltottam utánuk vidáman, mielőtt az ajtók teljesen összecsúsztak volna.
Tompa csattanás jelezte, hogy a vándorcirkusz elindult a földszint felé. Gábor leporolta a kezét, aztán félmosollyal rám nézett.
– Na, mi legyen? Proteinshake-kel ünneplünk, vagy inkább rögtön felbontjuk a konyakot?
Éreztem, ahogy a vállamból, a hátamból, még a tüdőmből is kiszáll a feszültség.
– Gábor, te vagy az én saját bejáratú szuperhősöm – sóhajtottam.
Aztán már mosolyogva hozzátettem:
– Nyisd azt a konyakot.
– A jó lakásra és a személyes szuperhősökre!