Úgy rázott a kacagás, hogy majdnem lesodortam az asztal széléről a vázát.
– Bíróságra? A laminált padló miatt?! – préseltem ki magamból, miközben a nevetéstől elkenődött szempillaspirált törölgettem a szemem alól. – Lányok, legalább a Polgári törvénykönyvet kinyithattátok volna, mielőtt papírt pazaroltok. Ez ajándékozásnak számít.
Aztán már nem bírtam abbahagyni.
– Sőt, küldjetek számlát a vécéillatosítóról is, elvégre László három évig szívta a levendás levegőt. László, a tapétaragasztó blokkját eltetted, vagy anyád emlékezetből dobta össze a költségvetést?
Anyósom arca veszélyesen bíborszínűre váltott, és épp akkora levegőt vett, amiből rendszerint üvegcsörömpöltető sikítás születik, amikor az előszobában megszólalt a csengő. Még mindig kuncogva mentem ajtót nyitni.
Csakhogy nem futár állt odakint. Gábor magasodott a küszöbön. A barátom volt, edző abban a teremben, ahová rögtön a válás után iratkoztam be, hogy valahogy kiizzadjam magamból az ideget.
Két méter tömör izom, malomkőnyi öklök, és az a jámbor mosoly, amellyel az ember lazán kinyomna fekve egy kisebb autót.
– Anna, nem veszed fel a telefont. Elhoztam a fehérjét, ahogy megbeszéltük – dörmögte mély hangon, aztán elhallgatott, mert a fejem fölött belátott a nappaliba. – Ez meg miféle részvényesi közgyűlés? Olyan arcot vágtok, mintha citromot ettetek volna tequila nélkül.
– Á, csak a segélyalap érkezett vagyonelkobzásra – legyintettem. – A lakásomat szeretnék kisajátítani az ifjabb nemzedék javára, és bírósággal fenyegetőznek három odaszögelt szegélyléc miatt.
Gábor belépett. A negyvenhatos bakancsa alatt a padló meg sem nyikkant, ellenben László annál inkább. Az egész küldöttség egyszerre eresztett le, és mintha a kanapéba próbált volna beleolvadni.
– Ez meg ki? – cincogta Krisztina, anyja széles háta mögé húzódva.
– Házhoz menő takarítószolgálat – mosolygott Gábor szelíden, és megropogtatta az ujjait. – Nagyméretű hulladék elszállítása. Díjmentesen, gyors átfutással.
Lassan László felé indult, aki mellette hirtelen aprónak, törékenynek és szinte áttetszőnek tűnt. Gábor olyan könnyedséggel nyúlt felé, mintha csak egy csínytevő kismacskát készülne tarkón csípni.