– Ne szellemeskedj! – vágott közbe Erzsébet, és már emelte is a hangját. – László három éve a két kezével rakta le itt a laminált padlót! A szegélyléceket is ő verte fel! Mi ezt szépen kiszámoltuk. Eladod a lakást, a felét odaadod Lászlónak önerőre, magadnak meg veszel valami garzont a város szélén. Egyedül neked az is bőven elég. Férfit úgysem találsz már, legfeljebb negyven macskát gyűjtesz be!
– Erzsébet, László laminált padlója kétségtelenül UNESCO-védelem alá kívánkozó műemlék – bólintottam komolyan. – Az önök pofátlansága lassan gyorsabban nő, mint az infláció. Most épp Csukovszkij óriáscsótányát juttatja eszembe: mozgatja a bajszát, követeli, hogy adják oda neki a legértékesebbet, közben meg csak egy felfújt önérzetű kis rovar.
– Te aztán…! – sziszegte Erzsébet. – Nem csoda, hogy elmenekült mellőled! Csak ülsz itt, és okoskodsz! Kinek kellenél te negyvennyolc évesen, vénlányként, egy rakás könyvvel a nyakadon?
– Anyának igaza van – kapott vérszemet László. – Anna, légy már ember. Nekem családom van. Gyerekem lesz. Nem vagyok idegen, tíz legszebb évemet adtam neked.
– László, a te „legszebb éveid” olyan mélyen belefeküdtek a kanapémba, hogy a feneked formája máig ott maradt benyomódva. Azt a horpadást is beszámítjuk majd vagyonmegosztásnál? Amikor elmentél, még azt ordítottad, hogy egy igazi férfi hegyeket mozgat meg. Mi történt? Fizetős lett a hegymozgatás, a hitel meg harap?
– Miből teremtsen elő bármit ilyen árak mellett?! Sajnálod tőle, ugye?! – visította Krisztina, és egy kinyomtatott lapot csapott az asztalra. – Megfulladsz még a büszkeségedben! Tessék, hoztunk papírt. Megállapodás a felújítás megtérítéséről. Aláírod, hogy kifizeted Lászlónak a lakás értékének felét, különben bíróságra rángatunk a befektetései miatt!
Rábámultam erre a jogtudományi remekműre. A halvány csíkokból ítélve Krisztina könyvelőirodájának haldokló nyomtatója köpte ki. Először csak halkan felnevettem, aztán kibukott belőlem az igazi, könnyes, fejhátravetős nevetés.