Fogalmad sincs, milyen könnyűnek érzem magam most. Hosszú évek óta először nem azon jár az eszem, hogy vacsorát kell főznöm valakinek. Hanem azon, hogy van egy otthonom. És hogy vagyok én is.
Bementem a hálószobába, és magamra zártam az ajtót. A telefonom halkan pittyent: az egyik barátnőm írt.
„Na? Milyen napod volt?”
Röviden válaszoltam:
„Remek. Ma felhagytam azzal, hogy fából legyek.”
Másnap reggel hétkor ébredtem. Régen ilyenkor már rohantam volna ki a konyhába, hogy feltegyem a vizet Zoltán teájához. Most csak elnyújtóztam az ágyban, magamra kaptam a köntösömet, és kimentem kávét készíteni. Magamnak. Igazi őrölt kávét, fahéjjal. Zoltán mindig az instantot itta. Én viszont világéletemben a rendes, illatos kávét szerettem.
Kócosan, gyűrött arccal bukkant elő a szobából, és a kezemben lévő kávéfőzőre meredt.
– És nekem?
– Neked, Zoltán, ideje lesz új bejárónőt keresned. A fabábuk néha életre kelnek.
Belekortyoltam. A kávé perzselően forró volt. A kezem még mindig remegett, a csésze meg is koccant a fogamon. Mégis ez volt életem legfinomabb kávéja. Mert most először csakis magamnak főztem.
Ekkor megszólalt a csengő. Letettem a csészét, és ajtót nyitottam. A küszöbön Tamás állt, az ingatlanos. Táska nem volt nála, ugyanazt a kabátot viselte, mint előző nap, de most valahogy bizonytalanabbnak tűnt.
– Elnézést, hogy ilyen korán zavarom – kezdte. – Tulajdonképpen azért jöttem… A férje tegnap említette, hogy a lakás az öné, de én nem tudtam pontosan… Szóval szeretném felajánlani a szolgáltatásaimat. Önnek. Mint tulajdonosnak. Ha esetleg valaha változtatni szeretne, eladni, venni, bármit intézni, számíthat rám. Tisztességesen. Apró betűk nélkül.
Egy pillanatra szóhoz sem jutottam. Csak álltam az ajtóban, és néztem rá. A konyha felől Zoltán dugta ki a fejét, eltorzult arccal.
– Te meg mit keresel itt? – förmedt rá.
– Dolgozom – felelte Tamás nyugodtan. – Új ügyfelem van.
Felém nyújtott egy névjegykártyát. Elvettem, megforgattam az ujjaim között. Aztán Zoltánra néztem, az erőtlen dühére, majd Tamásra, aki udvarias, szakmai mosollyal várta a válaszomat.
– Tudja, Tamás, átgondolom. De nem ma. Mára már van programom: veszek egy macskát. És talán egy új serpenyőt is.
Az ingatlanos bólintott, elköszönt, és távozott. Zoltán valamit az orra alatt morogva visszahúzódott a szobába. Én pedig becsuktam az ajtót, háttal nekidőltem, és nevetni kezdtem. Halkan, szinte hangtalanul. Sok-sok év után először nevettem egy reggelen a saját előszobámban.
A kávémat már mosolyogva ittam meg. Közben azon gondolkodtam, hogy a macskát Lillának fogom hívni. Annak a régi cicának az emlékére, aki gyerekkoromban nálunk lakott, amíg apám oda nem adta a szomszédoknak, mert „minden tele van szőrrel”. Most lesz egy saját Lillám. És többé senki sem mondhatja, hogy a szőr probléma.