A pillantásom Zoltánra esett, arra az elégedett, öntelt arcára.
– Zoltán, emlékszel, ma délután beszéltél Gáborral?
Megmerevedett. A mosoly úgy csúszott le a képéről, mint a rosszul felragasztott tapéta.
– Micsoda? Hát… igen, talán beszéltünk. Miért?
– Fából faragott feleségnek neveztél. Azt mondtad, már vevőt is találtál a lakásomra. És hogy én úgysem fogok megtudni semmit.
Néhány másodpercig senki sem szólt. Tamás úr zavartan áthelyezte a testsúlyát egyik lábáról a másikra. Zoltán előbb elsápadt, aztán vörös foltok jelentek meg az arcán.
– Andrea, te meg mi a fenét hordasz itt össze? – kezdte, de felemeltem a kezem.
– Ne fáradj. Mindent hallottam. Tessék.
Elővettem a telefonomat, és elindítottam a felvételt. A saját hangja betöltötte a szobát: „Az asszony nálam olyan, mint egy darab fa… a lakására már megvan a vevő… bízik bennem… ingyen házvezetőnő…”
Tamás úr egy lépést hátrált az ajtó felé.
– Zoltán, erről a körülményről nem tájékoztatott.
Zoltán úgy nézett rám, mintha hirtelen idegenné váltam volna számára.
– Te felvettél engem? Kémkedtél utánam? – sziszegte.
– Az ajtó mögött álltam bevásárlószatyrokkal. Az én fizetésemből vettem meg mindent, hogy neked, Márknak és a barátnőjének legyen vacsorája. Te pedig közben áruba bocsátottad az otthonomat. Az enyémet, Zoltán. Nem a miénket. Anyám hagyta rám.
Elindult felém, de én ugyanolyan higgadtan folytattam:
– És van még valami. Ma jártam a kormányablakban, és intézkedtem, hogy a lakással kapcsolatban semmilyen ügyletet ne lehessen elindítani a személyes jelenlétem nélkül. Úgyhogy a vevőd – biccentettem Tamás úr felé – nyugodtan kereshet másik ingatlant. Ez többé nem eladó.
Az ingatlanos hátrálni kezdett.
– Azt hiszem, én most távozom. Zoltán, majd beszélünk telefonon. Elnézést kérek.
Szinte kisurrant a lakásból.
Ketten maradtunk. Zoltán a szoba közepén állt, és tátogva kapkodta a levegőt, akár egy partra vetett hal.
– Mit műveltél? Mindent tönkretettél! Nekünk terveink voltak!
– Neked voltak terveid. Nekem hitem volt benned. Ma ezt tapostad össze. Fának neveztél. Hát akkor tudd meg, Zoltán: a fa el tud égni. Én pedig ma porig égtem.
Leült a kanapéra, két kezébe temette a fejét.
– Andrea, bocsáss meg. Kicsúszott a számon. Nem gondoltam komolyan. Gábor vitt bele az egészbe…
– Gábor – nevettem fel keserűen. – Persze. Mindig valaki más a hibás. Soha nem te, aki huszonnégy éven át az én hátamon éltél, az én teámat ittad, az én ágyneműmben aludtál, és közben bútordarabnak néztél.
Lehúztam az ujjamról a gyűrűt, és letettem a dohányzóasztalra.
– Holnap beadom a válókeresetet. A lakás az enyém marad, anyai örökség, neked semmi jogod hozzá. Egy heted van összepakolni. Márknak majd én elmondom, felnőtt ember.
– Andrea…
– Nem kell.