Meg az örökös: „Andrea, nem láttad a kék ingemet?” És most ezek után én vagyok a fából faragott feleség. Ráadásul vevő is akad már rám, pontosabban a lakásomra.
Leültem az ágy szélére, és sokáig csak a kezemet bámultam. A hajdinaliszt szürkés pora beette magát a bőröm repedéseibe. Aztán a jegygyűrűmre siklott a tekintetem: vékony volt, megkopott, szinte elvékonyodott az évek alatt. Még akkor adta, amikor kollégiumi szobában laktunk, és ketchupos tésztán éltünk. Egy pillanatra úgy éreztem, lerántom az ujjamról, és kihajítom az ablakon. De nem tettem. Csak nagy levegőt vettem, úgy, ahogy anyám tanította: „Andikám, ha megbántanak, előbb számolj el tízig, aztán döntsd el, mit lépsz.”
Én húszig számoltam. Utána felálltam, jéghideg vízzel megmostam az arcom, és előkerestem a fiók mélyéről a régi noteszemet. Abban találtam meg a kormányablak számát; még akkor írtam fel, amikor anyának intéztem a rokkantsági papírjait.
A vonalban sokáig gépzene szólt. Végül egy női hang elmagyarázta, hogy az ingatlanra vonatkozó elidegenítési tilalomhoz hasonló bejegyzési korlátozást ügyfélkapun is lehet kezdeményezni, de biztosabb, ha személyesen bemegyek. Azt mondtam, megyek. Azonnal.
Nagyjából három óra lehetett. Zoltán a konyhában csörömpölt; alighanem rántottát sütött magának. Kimentem az előszobába, és felvettem a kabátomat.
– Hová mész? – kérdezte, de meg sem fordult. A serpenyő hangosan sistergett.
– Kenyérért. Vacsorára egy morzsa sincs itthon.
– Ja, jó. Akkor hozz nekem cigit is.
Kiléptem a lakásból. A liftben remegett minden porcikám. Nem félelemből, hanem attól a felismeréstől, hogy most tényleg cselekszem. Huszonnégy éven át semmit sem tettem az ő jóváhagyása nélkül. Még a tapéta színét is együtt választottuk ki, aztán később csak ennyit mondott: „A bézs unalmas, zöld kellett volna.” Én pedig akkor is hallgattam.
A kormányablakban alig volt ügyfél. Az ablak mögött ülő fiatal nő hosszasan ellenőrizte az irataimat.
– Biztos benne, hogy kéri a korlátozás bejegyzését? – kérdezte. – Az ön személyes jelenléte nélkül ezután senki, még meghatalmazással sem adhatja el, ajándékozhatja el vagy cserélheti el a lakást.
– Biztos vagyok benne.
Pötyögni kezdett a billentyűzeten. Negyedóra múlva már az utcán álltam egy hivatalos papírral a kezemben. A kabátom belső zsebébe csúsztattam, oda, ahol a telefonom lapult a felvétellel együtt.
Hazafelé vettem egy veknit és egy dobozzal Zoltán kedvenc cigarettájából. Ő a kanapén hevert, valami akciófilmet bámult. Én bementem a konyhába, feltettem a vízforralót. A serpenyőben odaégett rántottamaradék feketedett. Elmostam. Megszokásból.
Hét óra tájban megszólalt a csengő. Zoltán felpattant, és megigazította magán a pólót.
– Na, ez hozzám jön. Andrea, tedd már fel a teát, rendes ember érkezik.
Bólintottam.
Az előszobába egy ötven körüli férfi lépett be, drága kabátban, aktatáskával a kezében. Zoltán azonnal sürögni-forogni kezdett körülötte, és szélesen mosolygott.
– Ismerkedjetek meg. Tamás úr, ingatlanos. A lakás ügyét fogjuk rendezni.
Kiléptem a konyhából, és lassan a konyharuhába töröltem a kezem.