– Ugyan már, Gábor, szerinted mit tudna tenni? Az asszony nálam olyan, mint egy fadarab, semmi nem hatja meg. Ne izgulj, a lakására már meg is van a vevő.
A folyosón dermedtem mozdulatlanná, mindkét kezemben bevásárlószatyrokkal. A kulcs még ott lógott a zárban; arra sem volt időm, hogy rendesen becsukjam magam mögött az ajtót. A táskákban krumpli, hagyma, csirkecomb, akciós hajdina és három joghurt lapult Márknak, mert ő csak a natúr, cukormenteset eszi meg. Fejben már azt számolgattam, kiolvad-e még vacsoráig a hús, vagy megint jégtömbként kell a serpenyőbe dobnom, amitől nem sül, hanem inkább párolódik.
Zoltán háttal állt az előszobának. A telefont a válla és a füle közé szorította, közben egy bögrében kavargatott valamit: a szokásos instant kávéját, három kanál cukorral. A maga után hagyott edényeket soha életében nem mosta el.
– Nem fog megtudni semmit – folytatta, aztán hangosan kortyolt. – Azt mondom neki, papírokat kell aláírni valami átíráshoz, és kész. Aláírja. Hisz nekem. Olyan, mint a fa. Se indulata, se akarata. Ingyen házvezetőnő.
Felnevetett. Ismertem ezt a röhögést. Ugyanígy hahotázott a barátaival a garázsban, miközben én az ő összejöveteleik után mosogattam. Ugyanez a hang tört ki belőle akkor is, amikor Márk kiskorában leesett a bicikliről, én meg rohantam a fertőtlenítővel, Zoltán pedig csak állt, és odavetette: „Mit kotkodácsolsz, mint valami tyúkanyó? Hadd keljen fel egyedül.”
A fülemben zúgni kezdett a vér, pont úgy, mint amikor felugrik a vérnyomás. Az ujjaim görcsösen szorították a szatyrok fülét, a nejlon fehér csíkokat vágott a tenyerembe. Óvatosan letettem a vásárlást a földre. Elővettem a telefonomat, és bekapcsoltam a hangrögzítőt.
A konyha felől tompa beszéd szűrődött ki. Zoltán már horgokról meg a másnapi tóparti kiruccanásról diskurált Gáborral. Mindig ezt csinálta: előbb kiköpte a mérget, aztán gond nélkül áttért valami jelentéktelen semmiségre. Mintha nem történt volna semmi. Mintha valóban érzéketlen fából faragtak volna.
A résnyire nyitott ajtóhoz emeltem a készüléket, és úgy álltam ott, amíg el nem köszönt Gábortól, s meg nem ígérte, hogy a következő héten „megisszák az üzlet áldomását”.
Aztán letette a telefont, elégedetten krákogott egyet, és papucsban csoszogva a hűtő felé indult. Leállítottam a felvételt, a mobilt a zsebembe süllyesztettem, felkaptam a csomagokat, majd hangtalanul elsurrantam a konyha mellett a szobába. Magamra csuktam az ajtót, és háttal nekidőltem az ajtófélfának.
A gyomrom táján jeges, égető szorítás gyűlt össze; egyszerre akartam ordítani és kutyamód vonyítani. Huszonnégy év házasság. Márk, az iskola, az egyetem, Zoltán hitelei, amelyeket a saját szabadságpénzemből fizettem ki. Az anyja, akit hetente háromszor hordtam kórházba egészen a haláláig. Ott voltak még az ő szétdobált zoknijai és a fasírtjai is.