István ilyenkor három-négy másodperces szüneteket tartott.
A szomszédból András feleségének éles, hadaró hangja szűrődött át. Valamit magyarázott neki, gyorsan és idegesen. A gyerekek nyűgösködtek, András visszafeleselt. A slágerzene ugyan tovább szólt, de már nem akkora erővel; nyilván lejjebb vették, hogy legalább egymás szavát értsék. Az előadó hangereje viszont változatlan maradt.
Négy óra telt el. Aztán öt. Majd hat.
Gábor maga sem bírta már igazán hallgatni. Behúzódott a házba, becsukta az ablakokat, és olvasni próbált. Időnként mégis kinézett: a hangfal ugyanott állt a kerítés mellett, István professzor pedig rendületlenül magyarázott tovább. Ez az ostrom az ő ostroma volt, és ő is megszenvedte. Csakhogy volt egy lényeges különbség: ő maga választotta ezt a szenvedést. Andrásék nem.
A hetedik óra táján, úgy délután öt körül, a popzene végre elnémult.
Gábor még várt tíz percet. Semmi. Csak István hangja maradt. Ekkor kiment, odalépett a hangfalhoz, és megnyomta a szünet gombot.
Csend lett.
Valódi csend. Szél mozdult az almafák lombja között. Valahol messze kutya ugatott. Egy poszméh zümmögött a kapor fölött.
Nagyjából öt perc múlva András arca bukkant fel a drótháló túloldalán. Másféle arc volt ez, mint korábban. Nem vörös, nem dühös. Inkább zavart. Olyan ember arca, aki az imént kívülről látta meg saját magát, és amit látott, az egyáltalán nem tetszett neki.
– Figyelj – szólalt meg. – Jó. Akkor próbáljuk meg normálisan.
Gábor odament a kerítéshez.
– Próbáljuk.
– Mi nem fogjuk csutkára feltekerni a zenét. Rendben? Te meg ezt a… fizikádat… elrakod?
– Elrakom.
András horkantott egyet. Aztán, egészen váratlanul, el is mosolyodott.
– Az asszony azt mondta, ha még egyszer úgy rakom be a zenét, hogy a szomszéd válaszul bekapcsolja ezt a marhaságot, akkor fogja a gyerekeket, és elmegy az anyjához.
Felnevetett az orra alatt, majd hitetlenkedve megrázta a fejét.
– Hát, ezt azért kitaláltad…
– Nem hagytál más lehetőséget.
András egy darabig hallgatott. Végül kurtán bólintott, de abban a bólintásban most volt valami őszinteség.
– Jó. Kilencig. És halkabban. Így megfelel?
– Megfelel.
András eltűnt a kerítés mögött. Gábor még egy percig ott maradt. Aztán a saját hangfalára nézett: fekete volt, ormótlan, nevetségesen nagy ehhez a békés kis udvarhoz. Mint egy markológép egy virágágyás közepén. Másnap vissza fogja vinni az ismerősének, és soha többé nem kapcsolja be.
De aznap mégis elérte vele azt, amire sem a beszélgetések, sem a körzeti megbízott, sem a kertszövetkezet elnöke, sem a füldugó, sem a türelem nem volt képes.
Megmutatta Andrásnak saját magát. Nem magyarázattal, hanem élménnyel. András addig nem értette, milyen az, amikor valaki más hangja betölti az ember saját terét, és nincs hová menekülni előle. Most már tudta.
Gábor visszament a házba, feltette a vízforralót, és leült az asztalhoz.
Csend volt. Igazi csend. Odakint sötétedni kezdett, az almafák susogtak a kertben, valahol távol egy motor berregése hallatszott, aztán az is elhalt.
Elővette a telefonját, és üzenetet írt Annának: „A szomszédos ügy megoldódott. Majd elmesélem.” Egy pillanatig nézte a kijelzőt, majd hozzátette: „Hogy van Lilla?” Mert bármennyire fáradt is az ember, bármennyire szeretne csak ülni és semmire sem gondolni, a gyereke akkor is a legfontosabb kérdés marad.
Anna öt perc múlva válaszolt: „Lilla jól van. Rajzolt neked egy lovat. Hat lába van. Azt mondja, így gyorsabban vágtat. Szerdán elhozhatod.”
Gábor elmosolyodott. Aznap először. Talán egész hétvégén először. Talán két hónap óta először.
Eltette a telefont. Kézbe vette a könyvét, és kinyitotta ott, ahol a könyvjelző állt.
Olvasott.
A következő hétvégén András délután egykor kapcsolt zenét. Nem hangosan. Valami dzsessz szólt; alighanem a felesége ragaszkodott a műfajváltáshoz. Este nyolckor kikapcsolta. Gábor a függőágyban feküdt, olvasott, és észre sem vette, pontosan mikor lett csend. Egyszer csak rájött, hogy már csak a tücsköket hallja.
Ez jó volt.