— Teljesen elment az eszed?!
Gábor az asztal viaszosvásznára vágta a frissen kinyomtatott földhivatali tulajdoni lapot. A papír végigsiklott a lapon, és felborította a sótartót.
— Bementem a bankba, hogy erre a háromszobás lakásra jelzálogot vegyek fel egy házhoz, erre kiderül, hogy a tulajdonos a drágalátos apád! Te a hátam mögött sakkozol más pénzével?
Megvártam, míg a fazékban utoljára felbugyog a borscs, aztán lekapcsoltam a tűzhelyet, és a nehéz edényt áthúztam a hideg rácsra. A konyhát sűrű fokhagyma- és húslevesillat töltötte be.
— Kié lenne? A lakás árát apám adta. Az ő nevére került. Mi ebben a gond?
Gábor az orrán át fújtatott, az orrcimpái idegesen kitágultak.
— Család vagyunk! Én is beledöglöttem ebbe a felújításba! Tapétáztam, szegélyléceket szögeltem! Te meg engem, a törvényes férjedet úgy kezelsz, mintha valami megtűrt lakó lennék!
A pofátlanságától szó szerint remegni kezdtem. Megtöröltem a kezem egy konyharuhában, és a pultnak támaszkodtam.
— Tapétázott, persze. Öt éve egyetlen sporttáskával állítottál be ide. Azóta mást sem csinálsz, csak zabálsz, mintha három gyomrod lenne, a fizetésedet meg elvered mindenféle önfejlesztő tréningre. Kanapékirály. A rezsit én fizetem. A bevásárlást én cipelem haza.
Ráadásul egy éve még a húgodat, Lillát is a nyakamba ültetted. Akkor sírva rohant ide, mert állítólag összeomlik az üzlete. Körmös szalont akart nyitni, csak épp a bérleti díjra nem volt pénze. Gábor akkor az öklével csapott az asztalra, és kijelentette: „A család bajban van, összedobjuk.” Én hallgattam. Apa a megtakarításából adott ötszázezer forintot. Gábor gond nélkül besöpörte a bankjegyeket, és büszkén indult megmenteni a húgát.
— Akkor így állunk — hunyorított rám rosszindulatúan Gábor. — Ha te ilyen alattomos játékot űzöl, én most pakolok.
— Menj csak, amerre látsz.
Gábor féloldalas vigyorra húzta a száját, aztán a folyosói akasztó felé nyúlt, ahol a terepjáró kulcsai lógtak.
— Azt már lesheted, hogy kocsi nélkül hagysz, te nagyokos. Az autó az enyém, én járok vele, én tankolom.
Elé léptem, elállva az útját.
— Tedd vissza a kulcsot.
— Különben mi lesz? — nézett le rám pimaszul.
— Különben az első rendőri ellenőrzésnél gyalog folytatod. A kocsi apa nevén van. Ma reggel beugrott, kivette a forgalmit a kesztyűtartóból, aztán felhívta a biztosítót, és töröltetett téged a szerződésből. Az iratok nála vannak. Ha beülsz a volán mögé, feljelentünk lopás miatt.
Gábor megdermedt. A kulcsot markoló keze ernyedten csúszott le a teste mellé. Lassan kezdett eljutni a tudatáig, hogy nemcsak ajtót mutattak neki, hanem minden kapaszkodót is kirántottak alóla.
— Te… te ezt előre kitervelted.
— És amíg még itt vagy — elővettem a köntösöm zsebéből a telefonomat —, hívd fel Lillát. A tartozás határideje tegnap lejárt. Ötszázezer forintot kérek az asztalra.
Gábor idegesen rándított egyet a vállán.
— Miféle tartozás? Család vagyunk. Az segítség volt, senki nem írt alá semmit. Egy fillért sem fogsz látni.
Elmosolyodtam, egyenesen a kapkodva ide-oda rebbenő szemébe nézve.
— Te meg én valóban nem írtunk alá semmit. Apa viszont, amikor átadta a pénzt Lillának, volt olyan előrelátó, hogy elismervényt kérjen tőle. Személyes adatokkal, kamattal, és a tegnapi visszafizetési határidővel. Ha péntekig nem utal, apa beadja a keresetet a bíróságra. A szalonját a lámpákkal meg a székekkel együtt elárverezik.
Olyan csend lett a konyhában, hogy kintről még azt is hallani lehetett, ahogy a házmester lapátja karistolja az aszfaltot. Gábor kapkodva kezdte piszkálni a pulóvere cipzárját. Az előbbi gőg egy pillanat alatt elpárolgott belőle; csak egy görnyedt, rémült kisember maradt előttem.
— Eszterkém… — a hangja hirtelen vékony lett és könyörgő.
— Most komolyan, miért húztad fel magad ennyire a semmin? Egy darab papír miatt? Hát apád nevére került, na és akkor mi van? Min vitatkozunk mi tulajdonképpen? Csak hirtelen felindulásból mondtam az egészet.
Közelebb lépett, mintha át akarna karolni, de én undorodva hátráltam egyet.
— Szeretetből nálad sosem volt készleten, Gábor. Te csak azt tanultad meg, hogyan ülj bele a készbe, és hogyan töröld belém a lábad. Azt hitted, teljesen ostoba vagyok, és majd az én pénzemből fizeted ki a vágyaidat? Rossz ajtón kopogtattál.
Lehajoltam, előrántottam a mosogató alól egy vastag, fekete, százliteres szemeteszsákot, és odadobtam elé.
— Pakolj össze. Ami itt a tiéd, az nagyjából néhány alsónadrág meg a horgászbotod. Tíz percet kapsz. Utána hívom a rendőrséget.
— Eszter, nincs hová mennem!
— Akkor irány Lilla. Alhatsz nála a lábtörlőn, amíg a végrehajtók el nem viszik a kanapét is. Indul az idő.
Szó nélkül kezdett pakolni. Csak fújtatott, gyűrte a pólóit, aztán beledobálta őket a zsákba. Egy pillanatra még megpróbálta elcsenni azt a drága villanyborotvát is, amit én vettem neki ajándékba, de amikor találkozott a tekintetemmel, inkább visszatette a helyére. Végül kibotorkált a lépcsőházba, egyetlen szó nélkül.
Kétszer ráfordítottam a zárat. Aztán mertem magamnak egy tányér forró borscsot, és vágtam hozzá egy vastag szelet fekete kenyeret.
Istenem, micsoda béke. Senki nem csámcsog, senki nem osztja az észt, és nem hevernek szét koszos zoknik a lakásban.
A bíróságot pedig egyáltalán nem blöffnek szántam. Apám már másnap felkeresi az ügyvédet.
A kapzsiság és a pofátlanság előbb-utóbb mindig visszaüt. Más pénzén könnyű kényelmes életet építeni, csak a kijáratnál mindig benyújtják a számlát. És azt az utolsó forintig ki kell majd fizetni.
A férjem fiatal kedvese már azt hitte, beköltözhet a mi lakásunkba, ám odabent nagyon kellemetlen meglepetés várta.
— Itt állunk a ház előtt. Annát estig nálatok hagyjuk. Lejössz érte, vagy felvigyük? — közölte vidáman a bátyám.
A közjegyző felolvasta a férjem végrendeletét: „Minden a szeretőmé.” Felnevettem, és csak egy igazolást tettem az asztalra. A nő elsápadt.
— Három óra múlva hozzák a holmijaimat, úgyhogy kérem, adják át nekem a hálószobájukat — jelentette ki az anyósom.
— A hitelt a te nevedre vesszük fel, neked biztos megadják! A bátyád családjának is kell fedél a feje fölé — győzködték a szülei.
— Miért van anyádnál kulcs az én lakásomhoz? Hiszen üresen áll, nem? — kérdeztem a férjemtől rossz előérzettel.
Éjjel telefonáltak: az anyósa betörte az ajtót, és hordja kifelé a bútorokat. Jöjjön gyorsan, mielőtt mindent elvisz!
Petra meghallotta, miről suttog a férje az anyjával, és megdermedt: az örökségét akarták felosztani. Nem sokkal később már az aprót számolták fizetésig.
Amíg én teát töltöttem a vendégeknek, az anyósom elküldte a férjemet zárat cserélni a SAJÁT lakásomban. Csak azt nem tudta, hogy ott a körzeti megbízott lakik.
— Anna, az összes pénzedet Petrának adtam. Most megint pénzre van szükségem — mondta az anyám.
A férjem azzal fenyegetőzött, hogy elmegy egy fiatalabb nőhöz, végül ő került a lépcsőházba.
— Miért van kulcsa anyádnak a mi otthonunkhoz? — kérdezte a meny, mit sem sejtve az anyós tervéről.
— Te magad sem tudod, kitől szülted! — röhögött a férjem a lakásavatón. A nyolcéves fiam válasza után azonban az anyósom elnémult.
Az anyósom nem akart beengedni a nyaralóba, ahová a férjem elutazott. Amikor mégis odamentem, rögtön megértettem, miért.