Nagy, ormótlan és nehéz doboz volt: egy szabadtéri rendezvényekhez való, profi hangfal lapult benne.
Gábor egy ismerős hangtechnikustól kérte kölcsön a hétvégére, kétezer forintért. A telefonját már előzőleg felkészítette. Tizenhat órányi kvantumfizikai előadást töltött rá. Szabadon elérhető anyag volt. István professzor beszélt bennük: nyugodt, aprólékos ember, aki minden meghatározást legalább háromszor elismételt.
A szombat reggel pontosan úgy indult, ahogy máskor. Tíz óra három perckor a kerítés túloldaláról felharsant a már jól ismert zene. Slágerpop. A hangszóró a verandán. András rövidnadrágban húst sütött. A felesége tányérokat pakolt ki. A gyerekek a telefonjukba temetkeztek.
Gábor kivárt tíz percet.
Aztán kivitte a saját hangfalát a kertbe, és letette a kerítés mellé. Csatlakoztatta hozzá a telefont, megnyitotta az első előadást, rábökött a lejátszásra, majd a hangerőt ütközésig tekerte.
„Vizsgáljuk meg tehát a szuperpozíció elvét. Amennyiben egy kvantumrendszernek két megengedett állapota van…”
István professzor hangja egyenletes volt, száraz, akadémikus és tökéletesen érzelemmentes. Úgy nyomta el a popzenét, ahogy egy teherautó maga alá gyűr egy biciklit.
Gábor beleült a függőágyba. Elővette a könyvét, kinyitotta ott, ahol a könyvjelző volt. Olvasni persze így sem lehetett, de most nem is az olvasáson volt a hangsúly.
Az első húsz percben Andrásék egy szót sem szóltak. Valószínűleg próbálták felfogni, mi történik. Aztán András feljebb csavarta a saját hangszóróját. Gábor meghallotta: a slágerzene valamivel tisztábban szűrődött át a professzori monológ mögül. Erre teljes nyugalommal ő is emelt a hangerőn. A négyszáz watt könnyedén maga alá gyűrte a másik oldal százötvenét.
„Ez az egyik alapvető különbség a kvantumos és a klasszikus megközelítés között…”
Úgy negyven perc múlva Gábor meglátta András arcát a kerítés hálója fölött. Vörös volt és dühös. András kiabált valamit, de a szavakat nem lehetett kivenni, mert István professzor éppen Heisenberg határozatlansági relációját magyarázta. Gábor barátságosan intett neki, aztán a fülére mutatott: nem hallom.
András eltűnt. Öt perccel később újra felbukkant, ezúttal már a kapuhoz ment, és ököllel verni kezdte. Gábor felállt, odasétált, és kinyitotta.
– Kapcsold ki ezt a zagyvaságot! – ordította András.
Gábor ránézett. Nyugodtan. Nem kihívóan, nem haraggal. Csak nézte, mintha egy műszer kijelzését olvasná le, amelyet pontosan rögzíteni kell.
– A saját telkemen vagyok – mondta. – Jogom van hozzá. A nyaraló pihenésre való. Nekem pedig a kvantumfizika jelenti a kikapcsolódást.
– Miféle kvantumfizika?! Hiszen ez teljes őrület! Ezt lehetetlen hallgatni!
– A reggel tíztől éjfélig bömbölő popzenét pedig lehet?
András egy pillanatra elhallgatott. Aztán kivágta:
– Az más!
– Miben?
– A zene normális dolog! De ez… ez… valami elviselhetetlen okoskodás! Szétmegy tőle a fejem!
Gábor bólintott.
– Nekem meg a te zenédtől.
András ott állt előtte feszesen, kivörösödve. Gábor látta rajta, hogy kétségbeesetten keres valami érvet, de nem talál. Mert nem is volt mit mondania. Te bekapcsolod a sajátodat, én bekapcsolom az enyémet. Te hangosan, én még hangosabban. Te a saját kertedben, én is a sajátomban.
Tükör volt ez. Tiszta, hibátlan tükör.
A kerítés mögött István professzor rendíthetetlen hangon folytatta:
„Vegyük most az egydimenziós esetet.”
András végül sarkon fordult és elment.
Gábor visszaült a függőágyba. Eltelt egy óra. Aztán még egy. Majd a harmadik is. Az előadások egymás után peregtek. István professzor sorra vette a szuperpozíciót, az összefonódást, az alagúthatást, majd áttért a kvantumelektrodinamikára. A négyszáz watt egyetlen szót sem engedett elveszni.
A szomszéd telken közben veszekedés bontakozott ki. Gábor nem látta őket, csak hallotta: főleg azokban a rövid szünetekben, amikor az egyik előadás véget ért, és a következő még nem indult el.