Átpréselte magát a ház falain, a párnán, mindenen. Tompa, ütemes, makacs lüktetés volt, amelyet lehetetlennek tűnt megállítani. Olyan, mint a fogfájás, csak kívülről támad.
Gábor még egyszer megpróbált beszélni vele. Kivárta, amíg András kiment a farakáshoz, hogy fát hozzon a sütögetéshez.
– András, most tényleg komolyan kérem. Találjunk valami középutat. Mondjuk este kilencig szóljon a zene. És ne teljes hangerőn.
– Öregem, engedd már el egy kicsit – legyintett András. – Hetente két napra jövünk ki. Két napra. Most akkor üljünk itt némán? A gyerekek kikapcsolódnak, a feleségem jól érzi magát. Attól rossz apa vagyok, hogy szeretnék egy normális hétvégét a családomnak?
– Nem mondtam, hogy rossz apa. De én nem tudok aludni. Olvasni sem. Gondolkodni sem.
– Vegyél egy fejhallgatót – veregette vállon András. – Manapság már vannak nagyon jó zajszűrősök.
Azzal továbbállt. Egy perccel később új szám indult el. Hangosabban, mint az előző.
Gábor a kerítés mellett maradt, és érezte, ahogy valami forró, tömör érzés emelkedik benne. Nem düh volt. A düh az, amikor az ember ordítani akar. Ez más volt. Annak a lassú, kegyetlen felismerése, hogy valaki módszeresen, hétről hétre kiszorítja őt a saját házából. Abból az egyetlen helyből, ahol még önmaga lehetett.
Eljött a harmadik hétvége. Aztán a negyedik. Majd az ötödik.
Gábor egy idő után már könyvet sem vitt magával. Minek? Úgysem lehetett olvasni. Megérkezett, járkált az udvaron, babrált az ágyások között, megpróbálta megjavítani a tornácot, és mindezt végtelenített slágerek kísérték. A hangfal Andrásék verandáján állt, és mintha szándékosan Gábor kertje felé fordították volna. Talán véletlenül. Talán nem.
A negyedik hétvégén egyszer felhívta Annát. Nem azért, mert hiányzott neki – régen megtanulták már, hogy csak a legszükségesebb dolgokról beszéljenek egymással –, hanem mert muszáj volt valakinek hangosan kimondania mindazt, ami benne kavargott.
– Minden hétvégén ez megy – mondta Gábor a tornácon ülve, a telefont erősen a füléhez szorítva, különben a saját hangját sem hallotta volna. – Reggel tíztől éjfélig. Kétszer szóltam neki. Semmit nem érdekli.
– Írj a körzeti megbízottnak – javasolta Anna.
– Írtam. Azt mondta, nappal a zaj nem minősül szabálysértésnek.
– Akkor add el a nyaralót.
Gábor elhallgatott. Eladni a nyaralót. Az egyetlen helyet, ahol jól érezte magát. Csak azért, mert egy rövidnadrágos alak úgy gondolja, neki „joga van hozzá”.
– Nem – felelte végül. – Nem adom el.
– Akkor tűrd.
– Nem – ismételte Gábor. – Tűrni sem fogom.
A következő egész hetet ezzel a gondolattal töltötte. Panaszt tenni a kertszövetkezetnél? Már megtette. Az elnök, egy hatvan év körüli nő, Erzsébet, együttérzően bólogatott, és azt mondta, hogy „persze, rendnek lennie kell”, de semmi sem történt.
Rendőrt hívni? Papíron Andrásék nappal nem sértettek szabályt. Magas, zárt kerítést építeni? A hang úgyis átbukott volna felette.
A megoldás szerdán, ebéd közben jutott eszébe.
Gábor az építkezésen ült, és egy szendvicset rágcsált. Vele szemben Márk, a huszonkét éves gyakornok a telefonján kvantumfizika-előadást nézett. Fülhallgató nélkül. Az előadó egyhangú, lapos hangon magyarázott a szuperpozícióról, a határozatlansági elvről és a kvantumállapotokról.
– Márk – szólt rá Gábor. – Kapcsold ki, vagy vegyél fel fülhallgatót.
– Mi? Ja, persze, mindjárt… – Márk a készülék után nyúlt. – Amúgy érdekes téma. Vizsgára készülök belőle.
– Ezt lehetetlen hallgatni – mondta Gábor.
Aztán megdermedt. Lehetetlen hallgatni. Hát persze. Ez az.
Pénteken Gábor nem vonattal ment ki a nyaralóba, hanem az egyik kollégája vitte el autóval, mert ezúttal egy doboz is volt nála.