Gábor egyetlen hang miatt vett hétvégi házat: a csendért. Hatszáz négyzetméter valahol a magyar vidéken, egy öreg, fából épült házikó kályhával, kút az udvaron, három almafa. Másfél millió forintot adott érte, pontosan annyit, amennyi a megtakarítási számláján maradt, miután Annával elosztották a budapesti kétszobás lakást.
A régi, Bartók Béla út környéki lakást, amelyet még 2014-ben vettek fel hitelre, végül Anna kapta meg. Ott volt a hét éves lányuk, Lilla, Anna ragaszkodott hozzá, Gábor pedig nem akart vitát nyitni. A hitelt onnantól Anna fizette tovább, ő pedig tartásdíjat utalt, és Cegléden bérelt magának egy szobát.
A kis ház menedékké vált számára. Péntekenként felszállt a vonatra, és másfél órán át nézte, ahogy az ablak mögött a betonrengeteget lassan felváltják a fák, mezők, kertek. Valahányszor kinyitotta a kaput, és a huzat susogásán az almafák lombjában, meg egy távoli kutyaugatáson kívül semmit sem hallott, valami meglazult benne. Végre.
Az első három hét hibátlanul telt.
Gábor péntek esténként érkezett, begyújtott a kályhába, feltette a vízforralót a kis gázrezsóra, aztán elővett egy könyvet. Energetikai mérnökként dolgozott; hétköznapokon alállomásról alállomásra járt műszerekkel, hol tűző napon, hol esőben ácsorgott, villanyszerelőkkel vitatkozott a méréseken, és mire eljött a péntek, már zúgott benne minden: a lába, a feje, az egész teste. A hétvégi ház nem luxus volt neki, hanem létszükséglet. Mint egy forró fürdő egy tizenkét órás műszak után. Mint egy korty víz kánikulában.
A jobb oldali szomszédokat csak futólag látta. Idős házaspár volt, halk szavúak, udvariasak; átköszöntek a kerítésen, aztán visszahúzódtak a saját portájukra. A bal oldali telken viszont soha senki nem mutatkozott. A kapu lakattal zárva állt, a fű derékig ért.
Aztán június elején megjelentek balról Andrásék.
Először egy szombati napon történt, délelőtt tízkor.
Gábor a két almafa közé kifeszített függőágyban feküdt, olvasott, és közben azt hallgatta, ahogy egy dongó zümmög a kaporágyás fölött. Ekkor hirtelen zene robbant át a kerítésen. Nem egyszerű háttérzene: egy hordozható hangszóró bömbölt, olyan slágert okádva magából, amelyet az elmúlt fél évben minden bevásárlóközpontban hallott már. Ugyanaz a lüktetés, ugyanazok az üres sorok, ugyanaz a könyörtelen hangerő.
Gábor még nagyjából húsz percig fekve maradt. Azzal nyugtatta magát, hogy talán csak rövid időre kapcsolták be. Lehet, hogy amíg sül a hús, kell valami aláfestés, aztán majd elhallgat.
Nem hallgatott el.
Délre elfogyott a türelme. Odament a kerítéshez, és átnézett a két telket elválasztó dróthálón. A szomszéd udvaron egy negyvenes férfi állt: széles vállú, napbarnított, rövidnadrágban és trikóban.
Mellette nagyjából vele egykorú nő pakolta az ételeket egy műanyag asztalra. Két kamasz gyerek egy felfújható matracon hevert.
– Jó napot! – kiáltotta Gábor, igyekezve túlharsogni a zenét.
A férfi felé fordult.
– Ó, a szomszéd! Szervusz! András vagyok.
– Gábor. Figyeljen, András, nem tudnák egy kicsit lejjebb venni? Nagyon hangos.
András olyan döbbenten nézett rá, mintha Gábor azt kérte volna tőle, hogy hagyjon fel a levegővétellel.
– A saját telkünkön vagyunk – felelte. – Jogunk van hozzá. A nyaraló azért van, hogy az ember pihenjen. A pihenéshez meg zene kell, parázson sült hús, jó hangulat. Ezt maga is érti.
– Értem. Csakhogy én is pihenni jöttem. Nekem pedig a pihenés a csendet jelenti.
– Hát… – András széttárta a karját. – Csend az erdő közepén van. Itt meg élet!
Jót nevetett a saját szellemességén, majd hátat fordított. A zene egészen éjfélig dörgött.
A következő hétvégére Gábor füldugóval érkezett.
Nem sokat ért vele. A füldugó valamennyire tompította a zajt, de a mély basszus így is átjutott rajtuk.