Elsőként Eszter törte meg a csendet. A hangja remegett, alig tudta összeszedni magát.
— Anya, bocsáss meg nekünk. Olyan szégyen van bennem, hogy szinte levegőt sem kapok tőle.
Aztán Gábor következett. Visszafogottan beszélt, ahogy mindig is szokott; apja természete élt benne tovább.
— Anya… ostobák voltunk. Komolyan mondom, fel sem fogom, hogyan csúszhatott ez így félre. Beletemetkeztem a munkába, és azt hittem, a pénz jó megoldás. Majd megveszed belőle, amire vágysz. Arra viszont egy pillanatig sem gondoltam, milyen érzés lesz ezt neked így megkapni.
András is megszólalt.
— Én meg alig maradtam nálad. Nóra utána rám nézett, és azt mondta: „Te normális vagy? Az édesanyád hatvanéves, te pedig csak a kezébe nyomsz egy borítékot, aztán elmész?”
— Nóra okos lány — feleltem halkan.
— Anya, elmegyünk hozzád.
— Ne azért gyertek, mert megsajnáltatok.
— Nem sajnálatból — vágta rá András. — Gábor péntekre vesz jegyet. Eszter már csütörtökön ott lesz. Szombaton bevásárolok, főzök valamit, és rendesen együtt leszünk. Úgy, ahogy kellett volna.
— András, ha nektek ez teher…
— Anya — szólt közbe Gábor határozottan —, kérlek, hagyd abba ezt a „nem kell” mondogatását. Megyünk. Pont.
És valóban eljöttek. Mind a hárman. Hozták a férjüket, a feleségüket, a gyerekeiket, az unokáimat. Eszter tortával érkezett; nem valami hatalmas, emeletes csodával, hanem egy egyszerű mézessel, azzal a fajtával, amit mindig is szerettem. Gábor egy albumot tett elém. Egy hét alatt rakta össze: régi családi képek, beszkennelve, kijavítva, apró feliratokkal ellátva. Az első oldalon én voltam, huszonöt évesen, ahogy elaludtam a varrógép mellett.
Aznap este a konyhában gyűltünk össze. Szorosan ültünk egymás mellett, lökdösődtünk, nevettünk, beszéltünk egyszerre — tizenkét ember egy apró, kétszobás lakásban. Márk kiborította a gyümölcslevet. Nóra nevetni kezdett. Eszter Gáborral vitatkozott, melyikük félt jobban gyerekkorában a vihartól. András mosogatott, és közben hamisan dúdolta a rádióból szóló dalt.
Később Eszter mellém húzódott, és egészen csendesen azt mondta:
— Anya, köszönöm, hogy visszaadtad azt a pénzt. Különben tovább éltem volna abban a hitben, hogy egy boríték elég.
— Elég — mondtam. — Idegenek között. De mi nem vagyunk idegenek.
Erre átkarolt mindkét kezével, erősen magához szorított, és az arcomhoz bújt, mint régen, amikor mennydörgéskor megijedt. Akkor végre elsírtam magam. Két hét után először. De már nem a fájdalomtól. Hanem attól, hogy ott voltak velem.
A boríték azóta is az íróasztalom fiókjában lapul. Néha kihúzom a fiókot, és csak ránézek. Ez az egyszerű papírdarab mindig emlékeztet valamire: nem szabad mindent lenyelni. Nem kell hallgatni, mosolyogni, és azt mondani, hogy „semmi baj”. Akkor sem, ha az ember anya. Sőt, talán éppen akkor a legkevésbé.
A gyerekek nem gondolatolvasók. Elfelejtenek dolgokat, beszippantja őket a saját életük, és ha elég sokszor hallják, hogy „anyának semmire sincs szüksége”, egy idő után el is hiszik. Mert így egyszerűbb.
Néha viszont vissza kell adni valamit… hogy végre felébredjenek.