Este megcsörrent a telefonom. Katalin volt az, a szomszédasszonyom; felhívott, hogy felköszöntsön a születésnapomon. Már harminc éve ismertük egymást, még abból az időből, amikor a gyerekeink kicsik voltak, és együtt tologattuk őket a ház előtt.
— Na, volt ünneplés? — kérdezte. — Eljöttek a gyerekek?
— András benézett — feleltem. — Úgy negyedórára. Hozott egy borítékot.
— És mi volt benne?
Már a nyelvemen volt a válasz, de végül nem mondtam ki. Nem csak azért, mert szégyelltem, bár igen, az is benne volt. Inkább azért hallgattam el, mert hirtelen megértettem: ha hangosan kimondom, hogy „hatezer forint hármuktól együtt”, akkor az már végérvényesen valóság lesz. Amíg nem beszélek róla, még kapaszkodhatok abba, hogy félreértettem valamit, hogy ez csak tévedés, hogy az igazi ajándék majd később érkezik. De amint kimondom, onnantól nincs visszaút. Tény lesz belőle.
— Pénzt — mondtam végül. — Semmi különös, minden rendben.
Azon az éjszakán egy percet sem aludtam. Feküdtem a sötétben, és csak azt kérdezgettem magamtól: hol rontottam el?
Lehet, hogy túl sokat adtam nekik, és hozzászoktak, hogy az anyjuk mindent odaad, miközben semmit nem vár cserébe. Talán túl ritkán kértem segítséget, és emiatt azt hitték, nekem soha semmire nincs szükségem. Vagy éppen én neveltem beléjük ezt azzal a rengeteg mondattal, hogy „jól vagyok”, meg „nekem nem kell semmi”. Lehet, hogy a saját szavaimmal tettem magamat olyan géppé a szemükben, amely nem fárad el, nem fáj neki semmi, nem magányos, és nem lehet megbántani.
Vagy talán nem is volt ennyire bonyolult. Talán egyszerűen már nem számítottam nekik igazán. A feladatomat elvégeztem: felneveltem őket, taníttattam, talpra állítottam mindhármukat. Most már megvan a saját családjuk, a munkájuk, a gondjaik. Az anya pedig csak egy újabb tétel a listán, valahol a számlák befizetése és az autószerviz időpontja között. Szükséges, de nem különösebben fontos.
Reggelre meghoztam a döntést.
Fogtam a telefonomat, és három utalást indítottam: mindegyik gyereknek kétezer forintot küldtem vissza. Ugyanazt az üzenetet írtam mindháromhoz:
„Köszönöm az ajándékot. Visszaküldöm. Nektek nagyobb szükségetek lehet rá. Úgy látszik, rosszabbul álltok, mint gondoltam. Anya.”
Két órával később András hívott.
— Anya. Ez meg mi?
— Utalás. Megkaptad?
— Meg. De miért küldted vissza?
— András, hárman együtt hatezer forintot adtatok az anyátoknak. Nem tudom, mit kellett volna ezzel üzenni. De ha valóban ennyire szűkösen vagytok, akkor tartsátok meg. Én nyugdíjas vagyok, de valahogy majd boldogulok.
A vonal túlsó végén csend lett.
— Anya… mi nem gondoltuk, hogy ez rosszul fog esni. Úgyis össze akartunk még ülni később, amikor mindenkinek lesz ideje…
— Mikor? Amikor majd a temetésemre kell időt találnotok?
Abban a pillanatban, ahogy kimondtam, magam is megijedtem. Nem akartam idáig elmenni. Csak kiszakadt belőlem.
András sokáig nem szólt. Aztán egészen halkan ennyit mondott:
— Visszahívlak.
Három órával később egyszerre jelentkezett mindhárom gyerekem. Csoportos hívás volt. Ilyen nálunk még soha nem fordult elő.