Odakint ugyanaz a kép fogadott, mint annyi éven át: az udvar, a kopasz ágú fák, a játszótér, a bejárat melletti pad. Hatvan év. Mintha semmi sem mozdult volna el a helyéről, csak a tükörből már egy olyan asszony nézett vissza rám, akinek ősz szálak húzódtak a halántékánál, és finom ráncok gyűltek a szeme köré.
Eszter telefonált elsőként.
— Anyukám, boldog születésnapot! Puszillak!
— Köszönöm, Eszterkém.
— Anya, András ma beugrik hozzád egy borítékkal. Mindannyiunktól van. Vegyél magadnak valami szépet, jó?
— Jó, kislányom.
— Én is mennék, de holnapra egy ötemeletes esküvői tortát kell befejeznem, már teljesen meg vagyok őrülve tőle.
— Tudom, drágám. Megértem.
Gábor a WhatsAppon írt: „Anya, boldog születésnapot! Szeretlek. Ölellek. András majd benéz.” Három mondat. Aztán pont.
András nagyjából dél körül érkezett. Belépett, levette a cipőjét, fél karral gyorsan magához húzott, mert a másik kezében ott szorongatta a telefonját.
— Anya, boldog szülinapot. Tessék, ez mindannyiunktól.
Egy fehér borítékot nyújtott felém. Teljesen egyszerűt. Nem volt rajta név, nem volt benne képeslap, egy sor üzenet sem, még egy apró rajz sem a hátoldalán. Csak egy sima, fehér téglalap.
— Köszönöm — feleltem, és letettem az asztalra.
— Nem nézed meg?
— Majd később.
— Rendben. Anya, nekem most mennem kell. Nóra vár, indulunk a szüleihez a nyaralóba.
— Persze. Menj csak.
Újra felvette a cipőjét, adott egy puszit az arcomra. Az ajtóból még visszanézett.
— Anya, minden oké? Olyan fáradtnak tűnsz.
— Minden rendben, András. Hatvanéves lettem. Csak hatvan.
Bólintott, aztán elment. Ha negyedórát nálam töltött, sokat mondok.
A boríték a konyhaasztalon maradt. Két órán át kerülgettem. Elmentem mellette egyszer, aztán még egyszer, mintha nem is hozzám tartozna. Végül leültem, a kezembe vettem, és felnyitottam.
Hatezer forint volt benne. Hat darab ezres.
Összedobták. Három felnőtt gyerek. Hatezer forint.
Álltam, és csak néztem a bankjegyeket. Gábor havonta kétszázezer forintot keres, egyszer maga mondta, amikor az új autójával dicsekedett. Eszter pontos bevételét nem ismerem, de a cukrászdája jól megy, sorra kapja a rendeléseket, a múlt héten pedig kitett a közösségi oldalára egy tizenötezer forintos tortát. András mérnök. Nem dúsgazdag, de szűkölködnie sem kell. A saját Tiguanjával jár Nóra szüleihez a nyaralóba.
Hatezer. Háromfelé osztva fejenként kétezer. És még a borítékra sem írtak semmit.
Nem sírtam el magam. Talán könnyebb lett volna, ha jönnek a könnyek. De nem jöttek. Helyettük odabent minden elnémult és megdermedt, mint egy téli lakás, amelyben hirtelen elzárták a fűtést.
Betettem a borítékot az asztalfiókba. Elmostam a csészét. Letöröltem a konyhapultot. Meglocsoltam a virágokat. Mindent gépiesen csináltam, mintha nem is én mozgatnám a kezemet. A gondolataim közben újra és újra ugyanoda ütköztek: hatezer forint, összedobva, egy névtelen borítékban.