A gyerekeim pénzt gyűjtöttek össze a születésnapomra. Amikor felbontottam a borítékot, hirtelen világossá vált, valójában mit jelenteK nekik.
A hatvanadik születésnap nem akármilyen mérföldkő. Én mégsem vágytam ünneplésre. Legalábbis ezt mondogattam magamnak. Odabent azonban, valahol mélyen, azon a makacs kis helyen, ahol az emberben még megmaradnak az oktalan remények, mégis arra vártam, hogy a gyerekeim kitalálnak valamit. Nem nagy dolgot. Csak hogy eljönnek, leülnek mellém, beszélgetünk egy kicsit. Nem kellett volna étterem, sem látványos meglepetés, sem zajos felhajtás. Elég lett volna, ha együtt vannak velem. Már nagyon régen nem ültünk egy asztalnál mindannyian.
Három gyermekem van. A legidősebb Gábor, negyvenegy éves, a fővárosban él, és egy informatikai cégnél vezet egy részleget. A középső Eszter, harminchat éves, saját kis cukrászdát visz. A legfiatalabb András, harminckettő, itt lakik Győrben, mindössze negyven percnyire tőlem, mégis legfeljebb kéthavonta látom, ha szerencsém van.
Mindhárman felnőttek már, önállóak, családjuk van, külön életük. Büszke vagyok rájuk, igazán. Egyedül neveltem fel őket. Nem volt könnyű, de soha nem szerettem panaszkodni. Így alakult az életem. Néha mégis eszembe jut: vajon emlékeznek valamire? Eszükbe jut-e, hányszor aludtam el a varrógép mellett ülve? Hogy a hónap végén abból főztem levest, ami még a hűtőben maradt, és mosolyogva azt hazudtam, különleges recept? Valószínűleg nem emlékeznek. Talán nem is kötelességük. Nekik már a saját napjaik, gondjaik, örömeik vannak.
Egy héttel a születésnapom előtt Gábor telefonált.
– Anya, beszéltünk a többiekkel. Sajnos nem fog összejönni az utazás. Nálam ég a projekt, Eszternél most van a csúcsszezon, rengeteg a rendelés. András majd beugrik hozzád, és átad valamit mindannyiunktól. Összedobtuk rá a pénzt.
– Összedobtátok? – kérdeztem vissza halkan.
– Igen, ajándékra. András elviszi. Te úgysem szereted a nagy felhajtást, ugye?
Azt feleltem:
– Persze, hogy nem szeretem.
Letettem a telefont, aztán még sokáig mozdulatlanul ültem a konyhában, és a falat néztem.
„Összedobtuk.” Mind a hárman. A saját anyjuknak. Mintha csak egy munkatárs lennék a szomszéd irodából: ismerős, kedves ember, de nem annyira közeli, hogy érdemes legyen személyes ajándékon gondolkodni. A borítékba tett pénz kényelmes megoldás azoknak, akik nem akarnak időt szánni a másikra.
Aztán próbáltam rendreutasítani magam. Lehet, hogy igazságtalan vagyok. Tényleg elfoglaltak. Talán ma már így szokás: ésszerűen, egyszerűen, felesleges érzelgősség nélkül. Nekem pedig modern anyának kell lennem. Megértőnek.
Csakhogy belül mégis összeszorult valami. Apró, alig észrevehető fájdalom volt, de napról napra mélyebbre húzódott bennem.
A születésnapom reggelén, március 7-én, szombaton, a megszokott időben, hétkor keltem fel. Kávét főztem, majd az ablak felé fordultam.