— Te mégis mit csináltál?! — Gábor hangja élesen hasított a levegőbe. — Egy tányér leves miatt kitetted a gyereket a hidegbe?
— Gáborkám, kisfiam, ő megsértett engem! — kezdett siránkozni Judit, de a hangjából már hiányzott a korábbi magabiztosság. — Én jót akartam, fáradtam vele, ő meg… Eszter beszéli tele a fejét!
— Elég! — dörrent rá Gábor.
Judit önkéntelenül hátralépett.
— Felfogod, mi történhetett volna? Megfázhatott volna. Rémületében kiszaladhatott volna az útra. Normálisnak tartod ezt?
— Én csak nevelni akartam… — Judit sírni kezdett, a könnyei fekete csíkokban mosták szét a szempillaspirált az arcán. — Engem is így tanítottak… Én szeretem őt…
— A szeretet nem arról szól, hogy valakit kilöksz az ajtón. A szeretet az, hogy enni adsz neki, meghallgatod, megkérdezed, mi a baj. Eszedbe jutott megkérdezni, miért nem ízlett neki? Hogy talán túl sós volt? Nem. Te inkább példát akartál statuálni rajta. Anya, szeretlek, de ennek itt vége. Nem te döntöd el, hogyan neveljük a fiamat.
A lakásra nyomasztó csend ereszkedett. Csak Judit szipogása hallatszott. Eszter kilépett a gyerekszobából, és odaállt a férje mellé. Nyugodtan nézett az anyósára; úgy, mint valamire, amitől az ember többé már nem retteg.
Gábor nagy levegőt vett.
— Anya, most hazamész. Amíg ki nem találjuk, hogyan tovább, Márk közelébe nem jössz. Ha találkozol vele, az csak a jelenlétünkben történhet. Megértetted?
— Gáborkám… én az anyád vagyok…
— Pont ezért hívok neked taxit, és nem löklek ki én is a lépcsőházba. Érezd a különbséget. Csomagolj.
Elővette a telefonját. Judit zokogva botorkált ki az előszobába, ahol a fogason ott lógott az utazótáskája. Néhány perc múlva visszatért, kabátja félig nyitva, arca sápadt volt. Hosszan, némán Eszterre nézett. Csak az ajka remegett.
Amikor végre becsukódott mögötte az ajtó, Gábor leguggolt Márk elé.
— Bocsáss meg, kisfiam. Már korábban meg kellett volna védenelek. A nagyi többé nem fog bántani. Megígérem.
Márk ekkor az apja nyakába vetette magát, és hangosan, görcsösen sírni kezdett; mintha egyszerre szakadt volna ki belőle az egész nap gyűjtött félelem. Gábor a hátát simogatta, közben az ő szeme is könnyben úszott. Eszter mellettük állt, és hangtalanul sírt — a megkönnyebbüléstől és a kimerültségtől.
Este Márk a szülők hálószobájában aludt el, mert a saját szobájába nem mert visszamenni. Gábor és Eszter a konyhában ültek. Az a bizonyos fazék leves érintetlenül állt az asztalon. Eszterben ekkor már nyoma sem volt sajnálatnak.