Egy szál pólóban a jéghideg lépcsőházi betonra. Csak mert nem ízlett neki a leves. Maga eszénél van?
— Ne merjen kioktatni! — csattant fel Judit. — A saját lakásomban vagyok! Nagyanya vagyok, jogom van tiszteletet követelni! Engem is így neveltek, és rendes ember lett belőlem.
— Látom — Eszter a vacogó Márkra intett. — Mostantól a „nagyi” szótól is megijed majd. És ez volt az utolsó alkalom, hogy maga nevelés címén a közelébe került.
Elővette a telefonját. Judit elhúzta a száját: hívjon csak bárkit, Gábor úgyis az ő fia. Eszter öt éve ebben a családban legfeljebb az örökös anyjának számított. Az anyósa tanította volna főzni, mosni, élni. A férje mindig legyintett: „Anya csak jót akar.” Eszter nyelt. De ma nem róla volt szó, hanem a fiáról.
Kicsöngött. Gábor hangjába autószerviz zaja keveredett:
— Eszter, dolgozom, ügyfél…
— Gábor. Az anyád kabát nélkül kitette Márkot a lépcsőházba. A betonon ült és sírt. Egy leves miatt. Ha tizenöt percen belül nem vagy itt, összepakolok, és a fiammal végleg elmegyek. Válassz.
Direkt olyan hangosan mondta, hogy Judit minden szót halljon. Az asszony arca megnyúlt, hamuszürkévé vált, mint a régi gitt. Ujjai az ajtófélfába kapaszkodtak.
— Mit művelsz?! — sziszegte. — Gábor kidob téged!
A vonalban a férje hangja egyszerre kemény és idegen lett:
— Mi?! A lépcsőházban?! Indulok. Most. El ne menj.
Eszter bontotta a hívást. Hosszan nézett Juditra, káröröm nélkül, de félelem nélkül is. Aztán bevezette Márkot a szobába, takaróba csavarta, meleg tejet hozott neki. Mellé ült, simogatta a fejét, és a szomszéd macskáról mesélt. A kisfiú lassan abbahagyta a remegést; már csak szipogott, és az ajtó felé sandított.
Tíz perc múlva nagy csattanással kivágódott a bejárati ajtó. Gábor olajszagú munkáskabátban, őrült tekintettel rontott be. A gyerekszobába rohant, meglátta a takaróba bugyolált fiát és a vörös szemű feleségét. Aztán az anyja felé fordult.