— Márk! Mit keresel a betonon?! Kabát nélkül?!
A szatyrok nagy csattanással estek a lépcsőre. A tejesüveg kigurult belőlük, lefelé indult, tompán koppant a fokokon, de Eszter már semmit sem hallott ebből. A második és harmadik emelet közötti pihenőn ott kuporgott a hatéves kisfia. Vékony, dinoszauruszos póló fedte csupán a sovány vállát, amelyet rázott a lépcsőház hideg huzata. Térdét átölelve ült, némán sírt; csak a szája remegett, mintha még attól is rettegne, hogy hangosabban felszipogjon.
— Kicsim, mi történt? Jézusom, teljesen át vagy fagyva!
A fiú felnézett rá kivörösödött szemmel.
— A nagyi azt mondta… amíg bocsánatot nem kérek… nem enged be.
— Miért kellene bocsánatot kérned?! — Eszter a tenyerébe fogta a kis kezeket, és rájuk lehelt, hogy felmelegítse.
— Azt mondtam, hogy nem finom a leves. Csak ezt. Anya, te mondtad, hogy hazudni csúnya dolog. Erre ő kiabálni kezdett, hogy szemtelen vagyok, aztán kilökött ide. Azt mondta, üljek itt, és gondolkodjak. És ne kopogjak.
Eszter előtt egy pillanat alatt lepergett a kép: a fia nyomja a csengőt, odabentről pedig semmi válasz. Aztán lecsúszik a hideg kőre, mert a lába már nem bírja tovább. Tíz perce lehet itt? Fél órája? A mellkasa úgy összeszorult, mintha dróttal tekerték volna körbe a bordáit.
Reggel Judit maga ajánlotta fel, hogy vigyáz az unokájára. Eszter akkor meg is lepődött; az anyósa ritkán segített hátsó szándék nélkül. Mégis arra gondolt, hátha végre javul valami közöttük. Csak elszaladt a boltba. Hát így nézett ki a nagymama „majd én vigyázok rá” ígérete.
Eszter lerántotta magáról a kardigánt, a fiára terítette, aztán szorosan magához ölelte.
— Semmi baj, drágám. Anya itt van. Gyere.
Felkapta a karjába a gyereket — könnyű volt, akár egy kismadár —, és megnyomta a csengőt. Hosszan, könyörtelenül, nem engedve fel a gombot.
Az ajtó csak jó idő múlva nyílt ki. A küszöbön Judit állt köntösben, de gondosan berakott hajjal és kifestett szájjal. Úgy tartotta magát, mint valami megsértett császárné.
— Na végre, megérkeztél — sziszegte. — Vidd innen a kis nevelődet. Három órán át főztem a csontos levest, ő meg közli: „Nagyi, ez nem finom.” Szerinted ezt milyen érzés hallani?
Eszter letette Márkot az előszobában, de a kezét továbbra sem engedte el. A hangja hirtelen hideggé és élessé vált, akár egy penge.
— Maga kidobott egy hatéves gyereket.