Nóra már nyitotta volna a száját valami csípős megjegyzésre, de a mondat elakadt benne. Mária asszony túlságosan pontosan tapintott rá a lényegre.
Aznap este Gábor későn ért haza. Leült a konyhaasztalhoz, és olyan arckifejezést öltött, mintha fontos tárgyalásra készülne.
– Nóra, beszélnünk kell.
– Rendben – felelte Nóra. – Csak a körítést hagyjuk ki.
Gábor megköszörülte a torkát.
– Petráéknak pénzre lenne szükségük. Belevágtak a felújításba, a mesterek sürgetik őket. Nem tudnál adni nekik a prémiumodból százezer forintot? Csak pár hónapra.
Nóra olyan nyugodtan nézett rá, hogy ettől Gábor láthatóan feszengeni kezdett.
– Nem.
– Ennyi? Meg sem beszéljük?
– Mit kellene rajta megbeszélni? Egy hónapja még szívtelen voltam, most pedig hirtelen bankfiókká kellene változnom?
– Petra a húgom.
– Ez meg az én pénzem.
– Már megint kapaszkodsz valamibe.
– Nem, Gábor. Egyszerűen csak nem vagyok többé kényelmes megoldás.
A szobából ekkor Mária asszony hangja hallatszott ki. Váratlanul keményen csengett.
– Jól teszi.
Gábor hátrafordult.
– Anya, ezt most komolyan mondod?
– Ennél komolyabban nem is mondhatnám. Ideje befejezni azt a színjátékot, mintha Nóra dolga volna rendet tenni mindenki más zűrzavarában. Petra kifelé él, mindig nagyot akar mutatni, aztán számít rá, hogy valaki majd alátartja a kezét. Te pedig egész életedben két nő között ültél, és azt hitted, ezt békének hívják. Pedig nem. Ezt úgy hívják: más hátán megoldani a dolgokat.
– Köszönöm, anya. Igazán megható a támogatásod.
– Most nem téged támogattalak. Hanem végre elkezdtem gondolkodni. Amikor enni kellett adni nekem, gyógyszert kiváltani, orvoshoz vinni, akkor nem Petra állt itt, és nem is te. Úgyhogy ne merj úgy nézni Nórára, mintha pénztárca volna lábakkal.
Gábor arcából kifutott a vér.
– Szóval most már szövetséget kötöttetek?
– Nem – mondta Nóra halkan. – Csak először beszélünk úgy, hogy nem engem jelöltök ki előre bűnbaknak.
Gábor felállt, bement a szobába, és becsapta maga mögött az ajtót. De már nem volt benne a régi lendület. Inkább úgy hatott, mint valaki, aki most jött rá, hogy a megszokott trükk többé nem működik.
Néhány nappal később Mária asszony magához hívta Nórát.
– Gyere, ülj le. És ne ijedj meg, nem haldoklom.
– Ilyen kezdés után az ember könnyen megőszül.
Az anyósa ölében egy vastag irattartó feküdt, tele papírokkal.
– Amikor a férjem meghalt, és később eladtuk a telket, maradt valamennyi pénzem. Nem sok, de félretettem nehezebb időkre. Azt gondoltam, majd egyszer Gábornak adom. Most viszont másként döntöttem. Elfogadsz belőle egy részt, és elmész pihenni. Egyedül.
Nóra még elmosolyodni sem tudott.
– Ezt most viccnek szánja?
– Nem. Az elmúlt években annyi erőt öntöttél ebbe a házba, hogy nekem is elegem lett nézni. Az embernek jár legalább egy darabka élet, amely nem mások kívánságai körül forog.
– Én ezt nem fogadhatom el.
– Dehogynem. Fogd fel úgy, mint kártérítést a lelki nyúzásért. És ne vitatkozz. Túl sokáig kevertem össze a rendet az irányítással. Elég volt belőle.
Nóra leült a szék szélére, és egyszerre nagyon egyszerű, mégis keserű felismerés hasított belé. Nem csupán az anyósával harcolt éveken át. Egy egész életformával küzdött, amelyben a nőnek némán kell cipelnie mindent, közben mosolyognia illik, sőt még hálásnak is kell lennie, amiért egyáltalán családtagnak tekintik. A legkülönösebb pedig az volt, hogy ezt most éppen az mondta ki először, akitől a legkevésbé várt volna emberi gesztust.
Az előszobában csapódott a bejárati ajtó. Gábor bekukkantott a konyhába.
– Kértek teát?
– Kérünk – válaszolta Mária asszony Nóra előtt. – Te pedig ülj le velünk. Meg kell tanulnunk úgy élni, hogy ne pakoljunk rá mindent egyetlen nőre. Kezdjük az alapoknál: május elseje körül Petrához te mész segíteni, egyedül. Nóra pedig elutazik pihenni.
– Hová? – kérdezte Gábor értetlenül.
Nóra kinézett az ablakon. A tetőkről csöpögött a víz, az udvaron bömbölt a kukásautó, a szomszédasszony krumplival teli hálót cipelt, a kapualj mellett kamaszok cigarettáztak, és úgy tettek, mintha senki sem látná őket. Közönséges, Pest környéki tavasz volt: sáros, zajos, ígéretek nélküli. És mégis, Nóra mellkasában valami váratlan könnyűség támadt.
– Ahová akarok – mondta végül. – Úgy tűnik, ehhez most már jogom van.
Furcsa érzés volt. Nem azért, mert kiderült, hogy az anyósa mégsem a legfélelmetesebb ember a lakásban. Hanem azért, mert a világ nem nagy szavaktól és nem ünnepélyes kibékülésektől kezd el átalakulni. Hanem abban a pillanatban, amikor valaki többé nem engedi, hogy kényelmes eszköznek tekintsék. Néha még az sem, aki éveken át elsőként élt vissza ezzel.