– Dehogy. Az első szembejövőtől kunyeráltam a megállóban.
Mária asszony szája sarka megrándult, mintha nevetni akarna, de a mozdulat rögtön fájdalmas fintorba fordult.
– Neked mindenre van egy szúrásod.
– Valahogy muszáj. Ha nem így vezetném le, már rég ordítanék.
Nóra töltött a levesből egy pohárba, és odanyújtotta neki. Az asszony kortyolt belőle, aztán kis ideig hallgatott, végül egészen halkan kérdezte:
– Gábor járt bent?
– Reggel. Tíz percig maradt, aztán rohant dolgozni.
– Petra?
– Telefonált. Azt mondta, neki túl nehéz ezt látni.
– Értem.
Ebben az egyetlen, rövid „értem”-ben több igazság volt, mint az elmúlt tíz év összes családi magyarázkodásában együttvéve.
Amikor elérkezett a hazabocsátás napja, Petra váratlanul rettenetesen elfoglalt emberré vált. Hol a gyerekek miatt nem ért rá, hol a fürdőszobában dolgozott a szerelő, hol a férje nem támogatta az ötletet, hol a kisebbik köhögött, és hát egy idős betegnek természetesen nyugalomra van szüksége.
Aznap este Gábor a konyhaasztalnál ült, egy kanalat forgatott az ujjai között, és inkább a terítőhöz beszélt, mint Nórához.
– Fogalmam sincs, mi legyen. Ápolónő? Az rengeteg pénz. Ráadásul anya nem viseli el az idegeneket.
– Engem ezek szerint elvisel? – kérdezte Nóra.
– Ne kezdd.
– Én nem kezdek semmit. Ti kezditek mindig, amikor nektek kényelmes.
Gábor felnézett rá. Most először nem dühöt látott a szemében, hanem tanácstalanságot.
– Nóra, komolyan kérdezem. Mit csináljunk?
Nóra nézte az arcát, és hirtelen nagyon tisztán megértette: ebben a történetben nem is a nők a legtehetetlenebbek. A legelveszettebb az az ember, akinek évtizedeken át kényelmes volt, hogy soha semmiről ne kelljen döntenie.
– Hazahozzuk hozzánk – mondta végül.
– Tényleg?
– Igen. De most mondom, egyszer, világosan. Nem vagyok cseléd, nem vagyok villámhárító, és ingyenes ápolónő sem. Segítek neki talpra állni. Ha parancsolgatás, szemrehányás vagy a nyakamba telepedés kezdődik, aznap vége az egésznek.
– Köszönöm.
– Ne nekem köszönd. Inkább tanulj meg végre valamit egyedül is elintézni, anya és feleség nélkül a két oldaladon.
Az első napokban Mária asszony otthon szokatlanul csendes volt. Aztán lassan visszatért a régi hang.
– Nóra, túl sűrű ez a kása.
– Öntsön hozzá forró vizet.
– Nóra, poros a polcod.
– Ott a törlőkendő.
– Nóra, nyisd ki az ablakot.
– Nyitva van. Csak nem vette észre.
A negyedik napon Nóra megállt az ajtóban, és minden kiabálás nélkül, teljesen egyenletes hangon megszólalt:
– Ezt most tisztázzuk. Azért van itt, mert segítségre szorul. Főzök, mosok, figyelek a gyógyszereire, elviszem orvoshoz. De azt, hogyan élek, többé nem ellenőrzi, és nem fog irányítani. Ha ez nem felel meg, hívja Petrát. Ki tudja, hátha hirtelen minden akadálya megszűnik.
Mária asszony összeszorította a száját.
– Durván beszélsz velem.
– Viszont érthetően.
– Én csak a port említettem.
– Nem. Azt próbálta ki, működik-e még a régi rendszer. Nem működik.
Az anyósa hosszú ideig nem válaszolt. Aztán váratlanul, alig észrevehetően bólintott.
Ettől a pillanattól mintha először lett volna levegő a lakásban. Esténként Mária asszony kiült a konyhába, és lassan zöldséget pucolt, csak hogy ne érezze magát fölösleges bútordarabnak. Nóra vacsorát készített, a szobából átszűrődött a tévé tompa zúgása, ő pedig arra gondolt, hogy a csend talán éppen az: amikor nem kell folyton megindokolnod, miért mondtál nemet.
Egy este Mária asszony magától kezdett beszélni.
– Az én anyósom nálam is rosszabb volt. Sokkal rosszabb. Végighúzta az ujját a polcokon, a vendégek előtt mondta, hogy úgy főzök, mint egy albérlő. Akkor azt gondoltam, majd ha én kerülök sorra, tudni fogom, hogyan kell helyesen csinálni. Úgy látszik, csak továbbadtam, amit velem tettek.
– Családi váltófutás megalázásból – jegyezte meg Nóra.
– Valahogy úgy. De tudod, mi a legundorítóbb? Én tényleg azt hittem, összetartom a családot. Közben csak mindenkit vezényeltem.
– Néhányaknak ez nagyon is kényelmes volt.
– Gáborra gondolsz?
– Ugyan kire. Remek szerep: örökké ott állni anya és feleség között, semmit sem eldönteni, aztán nagyokat sóhajtani, hogy a nők milyen bonyolultak.
Mária asszony letette a kést.
– Hallottam, amikor az erkélyen azt mondta Petrának: „Nóra morog egy kicsit, aztán úgyis megcsinálja.” Tudtad?
Nóra megdermedt, a konyharuha a kezében maradt.
– Nem. De nagyon rá vall.
– Én meg, vén bolond, csak a kórházban értettem meg, ki jött oda hozzám azonnal, és kinek akadt hirtelen számtalan tiszteletre méltó kifogása.