Nóra többnyire csak végigfutotta ezeket az üzeneteket, aztán törölte őket, és munka után nem hazafelé vette az irányt, hanem az uszodába. Az a fél óra, amit a víz alatt és a vízben töltött, többet ért bármilyen rokoni okoskodásnál. Ott senki nem várta el tőle, hogy salátát aprítson, senki nem kérdezte, miért nincs kedve mosolyogni, és senki nem mérte le rajta, mennyire alkalmas éppen menynek.
Este tíz körül ért haza. A lakásban főtt tészta, férfisértődöttség és mások kimondatlan elvárásainak szaga keveredett.
Két nappal a születésnapi ünnepség előtt Gábor benézett a hálóba. Olyan arckifejezéssel állt meg az ajtóban, mint aki már előre megsértődött amiatt, hogy nem fogják teljesíteni a kérését.
– Figyelj, lenne valami.
– Már most félek.
– Anya végül Petráéknál tartja meg az egészet. Csakhogy náluk a sütő borzalmas, felül mindent odaéget. Legalább a húsodat csináld meg, meg azt a lavashos tekercset. Elvisszük, neked oda se kell jönnöd.
– Micsoda nagylelkűség.
– Nóra, kérlek, most ne gúnyolódj.
– Akkor hogyan reagáljak? Hálásan? Már mondtam: nem.
– Direkt csinálod. Csak hogy megmutasd, milyen kemény vagy.
– Nem, Gábor. Egyszerűen most először nem nyelek le valamit, amitől már fuldoklom.
– Miattad az egész ünnep romba dől.
– Nem miattam. Hanem azért, mert ti hozzászoktatok mindenkit ahhoz, hogy egyetlen ember hátán álljon az egész családi cirkusz.
Gábor még néhány másodpercig ott maradt, aztán odavetette:
– Megváltoztál. Rosszindulatú lettél.
– Nem. Elfáradtam. A kettő nem ugyanaz.
Szombaton Nóra tizenegy körül kilépett a lakásból. Előbb fodrászhoz ment, aztán beugrott egy könyvesboltba, végül leült egy kávézóban a bevásárlóközpont mellett, és olvasott. Az üveg túloldalán bevásárlókocsik csikorogtak, zacskók lengtek, idegen gyerekek botladoztak túl nagy kabátokban.
Nem volt boldog, de bűntudata sem volt. Csak csend volt benne. Olyan csend, mintha valaki végre lekapcsolta volna azt a láthatatlan elszívót, amely évek óta zúgott a fejében.
A telefonját lenémította és a táskájába süllyesztette. Amikor este újra ránézett a kijelzőre, tizenkét nem fogadott hívás várta Gábortól, nyolc Petrától, és egy rövid üzenet: „Anya a városi kórházban van. Vérnyomás. Azonnal gyere.”
A sürgősségi várójában nedves kabátok, gyógyszerek és idegesség szaga ült a levegőben. Gábor egy műanyag széken görnyedt, Petra pedig ünnepi blúzban zokogott, olyan átéléssel, mintha az egész helyzet legnagyobb áldozata ő volna.
– Mi történt? – kérdezte Nóra.
– Hogy mi történt? – Petra azonnal felcsattant. – Az történt, hogy anya ettől a káosztól majdnem összeesett. Késett a meleg étel, a gyerekek levertek egy tálat, ő meg idegeskedni kezdett, és felszaladt a vérnyomása. Ha segítettél volna, semmi ilyesmi nem történik.
– Mit mondott az orvos? – Nóra rá sem nézett.
– Egyelőre hipertóniás krízisnek mondják – felelte Gábor tompán. – Várunk.
– A gyógyszereit bevette reggel?
Petra megtorpant.
– Nem tudom. Reggel hét óta talpon volt. Szeletelés, előételek, torta, vendégek…
Nóra lassan felé fordította a tekintetét.
– Vagyis arra senki nem figyelt, hogy egy magas vérnyomásos ember bevegye a gyógyszerét, de arra igen, hogy legyen az asztalon töltött kosárka.
– Ne okoskodj – vágott vissza Petra. – Most nem ez a lényeg.
– De pontosan ez a lényeg. Csak nektek kényelmetlen hallani.
Ekkor kilépett a rendelőből az orvos. Fáradt volt, tárgyilagos, és semmi kedve nem volt érzelmi jelenetekhez.
– Mária asszony hozzátartozói?
– Igen.
– Az állapota stabil. Nem stroke. A vérnyomását a stressz, a túlterhelés és a kihagyott gyógyszer dobta meg. Holnap hozzanak be köntöst, papucsot, vizet. És legközelebb, ha egy hatvanon túli nőről van szó, ne futtassák egész nap egy vendégség körül.
Petra újra sírni kezdett. Gábor lehajtotta a fejét. Nóra pedig furcsa módon nem dühöt érzett, hanem ragacsos, nehéz kimerültséget. Mind felnőtt emberek voltak, mégis úgy viselkedtek, mintha az élet egy iskolai ünnepség volna, ahol az a legfontosabb, hogy az asztal rendesen mutasson.
Másnap Nóra bement a kórházba. Vitt tiszta holmit, papucsot, és egy termoszban húslevest. Mária asszony az ágyon feküdt, szokatlanul csendesen, a megszokott parancsnoki tartás nélkül. Nem volt benne semmi félelmetes. Csak egy idős, kimerült asszony feküdt ott.
– Eljöttél – mondta köszönés helyett.
– El.
– Petra nem tudott?
– Petrának gyerekei vannak, férje, dugó, érzékeny lelki alkata. Szóval komoly akadályok.
Mária asszony lehunyta a szemét.
– Ne csipkelődj. Szétmegy a fejem.
– Akkor rövidre fogom. Hoztam ruhát és levest.
– Te főzted?