— Nóra, te most komolyan gúnyt űzöl belőlem? Harmadszor mondom el: szombaton tizennyolcan leszünk. Tizennyolcan. Erika néni Szegedről, Balázs a családjával, Tamás Annával, Júlia a férjével. Az én kerek évfordulómat nem egy gyorsbüfében fogjuk megülni, hanem itthon — csattant fel Mária asszony hangja, és úgy verte vissza a konyha csempéje, mintha valaki teljes hangerőre tekert volna egy régi recsegő hangszórót.
Nóra letette a bögrét a mosogatóba, de nem fordult meg azonnal. Az ablakon túl, a parkolóban szürkén olvadozott a márciusi hó; alóla fekete, latyakos pép bukkant elő, amelyben kerekek és emberek egyaránt elakadtak. Őszinte látvány volt, minden szépítés nélkül — éppen olyan, mint az élete az utóbbi években.
— Nem csúfolódom, Mária asszony. Azt mondom, hogy se erőm, se időm nincs tizennyolc emberre főzni. Ez egy kétszobás lakás, nem pedig a kerületi hivatal menzája.
— Már megint kezded — tárta szét a karját az anyósa. — Öt saláta, két meleg fogás, felvágott, torta. A rendes embereknél ez így szokás. Én egész életemben így csináltam.
— Akkor csinálja tovább — felelte Nóra higgadtan. — Csak nélkülem.
A folyosóról előkerült Gábor. Nem belépett, inkább megjelent, olyan ember módjára, aki abban reménykedik, hogy csak véletlenül keveredett oda, és később majd mondhatja: őt belerángatták.
— Mi folyik itt?
— Az folyik, hogy a feleséged szerint az én születésnapom teher a számára — közölte Mária asszony kimérten. — Hát borzasztó nagy megpróbáltatás vendégül látni a rokonságot.
— Én nem ezt mondtam — nézett Nóra a férjére. — Azt mondtam, hogy nem fogok két napig a tűzhely mellett állni, aztán tányérokat hordani, éjszaka pedig zsírt vakarni a sütőről, miközben mindenki azon elmélkedik, milyen „éles nyelvű” lettem.
— Nórikám, ezt azért lehetne dráma nélkül is — sóhajtott fáradtan Gábor. — Egyszer van az életben ilyen évforduló. Anya hatvanhat éves lesz.
— Hála az égnek, hogy csak egyszer. Ha minden évben ilyen műsor lenne, engem már rég hordágyon vinnének el.
— Szemtelen vagy — sziszegte Mária asszony. — Egyáltalán felfogod, kivel beszélsz?
— Tökéletesen. Olyasvalakivel, aki nem kér, hanem parancsol. És meg van győződve róla, hogy más ideje ingyen van.
— Másé? — húzta össze a szemét az anyósa. — Tizenkét év házasság után én már idegen vagyok neked?
— Amikor segítség kell, akkor családtag vagyok. Amikor az én határaimat kellene tiszteletben tartani, akkor hirtelen minden megváltozik. Nagyon kényelmes rendszer.
Gábor ingerülten megrándította a vállát.
— Nóra, elég már ebből a jogvédő műsorból. Mi ebben akkora ügy? Pénteken meg lehet csinálni a salátákat, szombaton a húst. Segítünk.
— Kik azok a „mi”? — fordult felé Nóra teljes testtel. — Te, aki tavaly szilveszterkor a második pohár után elmentél „csak öt percre ledőlni”, aztán éjjel egykor ébredtél fel, amikor én egyedül sikáltam az edényeket? Vagy a húgod, Petra, aki legfeljebb annyit tud hozzátenni, hogy „jaj, én raknék bele egy kis kaprot”?
— Petrát hagyd ki ebből! — lobbant fel azonnal Mária asszony. — Neki gyerekei vannak.
— Nekem meg gumiból van a kezem, és tartalék gerincem is akad valahol?
— Irodában dolgozol, nem bányában — vágta rá az anyósa. — Ne add elő, mintha igáslóként hajtanának.
— Köszönöm a szakvéleményt. Akkor a válaszom végleges: itt nem lesz jubileumi ebéd, és én nem fogok főzni.
Egy pillanatra olyan csend szakadt rájuk, mint amikor mindjárt felrobban egy transzformátor.
— Gábor, hallod ezt? — emelte fel a hangját Mária asszony. — A feleséged kidob engem.
— Nóra, most túl messzire mész — mondta a férje, de közben nem nézett a szemébe. — Ezt normálisan is el lehetett volna intézni.
— Pontosan ez a normális. A „nem” egy teljesen rendes szó. Csak nálatok a családban soha senki nem tanulta meg tiszteletben tartani.
A következő öt napban olyan különös némaság ült a lakásra, amely jobban kimeríti az embert, mint bármelyik veszekedés. Gábor bolti fasírtokat evett, zacskókat zörgetett, és egész lényével azt sugározta, hogy tragédia történt: a felesége megszűnt háztartási szolgáltatásként működni. Mária asszony átköltözött a lányához, de onnan is bőven jutott ideje apró szúrásokat küldözgetni. Petra hosszú üzeneteket írt a csevegőben, amelyekben az „anya” szó gyakrabban fordult elő, mint az értelem.
„Legalább belegondoltál, mennyire fáj ez neki?”
„Tényleg olyan nehéz évente egyszer családként viselkedni?”
„Gábor nagyon ki van borulva, túl kemény vagy.”
Nórához egymás után érkeztek ezek a mondatok.