Furcsa, nem? Tíz évet élsz le valakivel, hétvégéről hétvégére eltűröd az anyját, főzöl rájuk, végighallgatod az örökös magyarázatot a „természetéről”, aztán egyetlen elhajított kanál – és legördül a függöny.
Nyugodt léptekkel hagytam el a konyhát. Nem csapkodtam ajtót. Székesfehérváron úgy tartják, az igazi úriember nem az, aki némán tűr, hanem aki emelt hang nélkül tesz pontot a mondat végére – akár egy ajtó bezárásával.
Bementem a szobába, leültem a laptop elé. Az ujjaim még bizseregtek, de rákényszerítettem magam, hogy bepötyögjem a jelszót. Megnyitottam a saját fiókomat.
Lektor vagyok, lányok. Szövegekkel dolgozom. Tudom, minek hol a helye: vesszőnek, hangsúlynak, jelentésnek. Ezt az iratot sem ma találtam ki. Egy éve elkészítettem. „Biztos, ami biztos” alapon. Ott lapult a Piszkozatok között, türelmesen várva a maga idejét.
A sarokban álló nyomtató felmordult, majd szorgalmas, recsegő hangon dolgozni kezdett. A papír lassan csúszott ki belőle, még meleg volt, amikor a kezembe vettem. Előhúztam a lila dossziét, és beletettem a tulajdoni lap másolatát is, amely tárgyilagos betűkkel közölte: tulajdonos – Júlia Szergejevna. Egyedül. Mindenféle „kórus” nélkül.
A résnyire nyitott ablak felől huzat kúszott be, megmozdította a függönyt.
Halk kaparászás hallatszott az ajtónál. Gábor volt az. Oldalazva lépett be, vállai előreesve. A telefonját megint a pólójához dörzsölte, az a jellegzetes, ideges „surr-surr” hang.
– Júlia, ugyan már… Anyu idős, felment a vérnyomása. Tudod, milyen ez az idő itt, ez a nyomasztó szürkeség… Nem gondolta komolyan. Csak kiborult. Menj vissza, kérj tőle bocsánat, mindjárt elsírja magát.
Felé fordultam. Az ablak mögött az ég olyan színű volt, mint egy régi alumíniumfazék alja – ólmos és súlyos.
– Gábor, nézd meg a kezem.
Felemeltem a csuklómat. A bőr már kéken-lilán színeződött.
– Ez erőszak. Az én otthonomban.
– Jaj, ne túlozz már ezzel az „erőszak” szóval! – legyintett. – Egy kanál volt. Nem baltával esett neked.
– Hozzám vágta. Szándékosan. Láttad. És nem szóltál semmit.
A kezébe adtam a frissen nyomtatott lapot.
– Olvasd el.
Hunyorogva tartotta maga elé, ahogy a sorokat böngészte. Az arca lassan átalakult: előbb felkúsztak a szemöldökei, aztán résnyire nyílt a szája.
– Ez meg micsoda? Kilakoltatási értesítés? Megőrültél? Az anyámról van szó!
– Vendég – javítottam ki halkan. – Három hónapja „vendégeskedik”, és már úgy viselkedik, mintha ő lenne itt a háziasszony. Csak az én jóindulatom tartotta itt. A jóindulatom pedig most lejárt.
– De hova menne ilyenkor? Mindjárt kilenc óra!
– Van egy kényelmes lakása a megyében. Fenyőkre néző erkéllyel. Hívok neki taxit. Három órát kap, hogy összepakoljon.
Gábor levegő után kapkodott, mint a partra vetett hal.
– Ezt nem engedem!
Elmosolyodtam.
– Te? Ugyanolyan feltételekkel laksz itt, mint ő. Amíg én így döntök. Ha szeretnél vele tartani, a barna bőrönd a kamrában van.
Egy pillanat alatt elnémult. És ez a legkeserűbb, tudjátok. Amikor egy férfi nem az igazság mellé áll, hanem a kényelméhez ragaszkodik. És amint ez a kényelem veszélybe kerül, azonnal összeesik, mint egy rosszul felállított díszlet.
A lakásban közben csend lett – az a vihar előtti, feszültséggel teli csend, amelyről pontosan tudni lehet, hogy hamarosan valami végleg megváltozik.