– Nem tudsz rendesen főzni a férjednek, te szerencsétlen! – üvöltötte Mária, és a súlyos, ezüstösen csillanó kanál, miután lepattant a tányérom széléről, fájdalmasan a csuklómnak csapódott.
Felpillantottam a faliórára a konyhában: fél kettő. Pontosan kilenc órája maradt még ennek a nagyasszonynak az én lakásomban.
Képzeljétek el, lányok: ott ülünk az ebédlőasztalnál, kanalazzuk a levest, olyan csendben, hogy az utcáról is behallatszik a sirály rikoltása a belvárosi csatorna felől, itt Székesfehérváron.
A borscsot három órán át főztem. Csontos hússal, céklával, amit előtte alufóliában megsütöttem, hogy mély, telt színe legyen… tudjátok, az a sűrű, rubintos árnyalat. Ebben a városban amúgy is nehéz a fénnyel és a színekkel, így a konyhában legalább minden legyen élénk.
Erre repül a kanál. Régi darab, nehéz, a nyelén egy „M” monogram. A férjem családjának ereklyéje, az ősanya hagyatéka – Mária úgy lengeti, mintha jogar volna a kezében.
A fém csörömpölve csúszott végig a parkettán, a csuklómon pedig azonnal kidagadt egy vörös csík. Az első gondolatom ostoba volt: „Legalább nem villa.”
Mária ott ült velem szemben, kitágult orrlyukakkal. Mindig mentolos cukorka és valami dohos, raktárszag lengte körül. Nem csoda – harminc évet húzott le egy nagykereskedés vezetőjeként. Megszokta, hogy körülötte mindenki vigyázzban áll.
– Júlia, miért hallgatsz? – szólalt meg Gábor, a férjem.
A tányérjába bámult. Mintha a leves alján találná meg a világegyetem válaszait. A telefonját simogatta az asztal alatt, a pólója felcsúszott a hasán. Állítólag „tisztítja” a készüléket. Már szinte lyukat törölt bele.
– Anya csak elragadtatta magát – morogta anélkül, hogy rám nézett volna. – Szeretetből mondja. Aggódik, mert túl sovány vagyok.
Végigmértem a farmerét, amely már most feszül rajta, és a saját csuklómat, ahol a folt egyre sötétebb lett. Lüktetett a karom, mégis furcsa nyugalom telepedett a gyomromba. Olyan fajta csend ez, ami akkor jön, amikor a döntés már megszületett, csak még nem öltött szavakat.
Megértettem: ha ezt most lenyelem, holnap egy lábos repül utánam. Holnapután pedig azt is megszabja, merre vegyek levegőt. Nem. Az én otthonomban legfeljebb a por szállhat, más nem.
Felálltam. Lassan, kimérten. A szék felsértette a parkettát – öt éve én csiszoltam újra, amikor a nagynénémtől örökölt garzont megvettem. Mária már akkor is húzta a száját: „Minekutána a belváros? Túl zajos. Költözhettél volna a külvárosba, közelebb hozzám. Nekem is nyugodtabb, Gábornak is rövidebb az út.”
Persze, hogy neki legyen kényelmesebb. Hogy én lépésben igazodjam hozzá? Azt már nem.
Fogtam egy fehér, vászon szalvétát, és megtöröltem a csuklómat, bár tudtam, semmit sem ér. A forróság egészen a könyökömig kúszott.
– Júlia, hová készülsz? – kérdezte Mária változatlan hangerővel. – Még nem fejeztem be. A leves sós, mint a tenger. Hatvanhoz közel jársz, és még mindig a fellegekben? Vagy egyszerűen ügyetlen vagy?
Nem válaszoltam. A földön heverő kanalat néztem, ahogy tompán megcsillan a parketta erezetén, és éreztem, hogy a következő pillanatban végre megszólalok.