Három óra gondolkodási idő.
Átmentem a nappaliba. Mária már teljes lendülettel rendezkedett: a televízió bömbölt, valami délutáni műsor ment, ahol egymás szavába vágva kiabáltak a szereplők. Az én kedvenc fotelemben terpeszkedett, kezét a hasán összekulcsolva, arcán diadalmas mosollyal. Úgy festett, mint aki csatát nyert – legyőzte a menyét, kiszorította a konyhából.
Odamentem a konnektorhoz, és minden kommentár nélkül kihúztam a dugót. A képernyő egy halk pattanással elsötétült. Olyan sűrű csend telepedett ránk, hogy szinte zúgott tőle a levegő.
– Mégis mit képzelsz magadról, te sunyi kis…?! – pattant fel Mária. Az arca lángolt, a tekintete szikrákat szórt.
– Az én lakásomban legfeljebb a por kavaroghat – feleltem halkan. – Kanalak és sértések nem repkednek.
A lila dossziét letettem a dohányzóasztalra.
– Itt vannak az iratok. Megszegte a ház szabályait. Estig, tizenegyig van ideje. Gábor segít összepakolni.
Előbb a papírokra nézett, aztán rám. Egy pillanatra mintha félelem suhant volna át a szemén, de azonnal eltakarta a megszokott indulattal.
– Az anyját az utcára teszi? – rikácsolta. – Gábor! Látod, kit vettél el? Egy aktakukac! Én csak jót akarok nektek, még a főztödet is azért bírálom, hogy fejlődj…
– A taxi úton van – vágtam közbe. – Már megrendeltem.
– Ezt nem mered megtenni! – üvöltötte.
– Különben én megyek el innen.
– Pontosan. Ez a terv lényege.
És ekkor kezdődött az igazi huzavona. Az élet nem film, ahol elég egy ajtócsapás. Mária cikázni kezdett a szobában, ruhákat kapkodott le a vállfáról, a kanapéra hajigálta őket. Gábor ide-oda kapkodta a fejét kettőnk között, próbálta lefogni az anyja kezét, hadart valamit a vérnyomásáról.
– Júlia, kérlek, hagyd abba! – könyörgött. – Várjunk legalább holnapig!
Az ablaknál álltam, és néztem, ahogy odalent a rakparton sorra felgyulladnak a lámpák. Fényük remegett a csatorna fekete vizén.
– Tíz perc, Gábor.
Mária váratlanul ráült a bőröndre, és keserves zokogásba kezdett, mintha egy olcsó stúdióműsorban szerepelne.
– Jaj, a szívem… komplikáció lesz belőle! Hívjatok orvost!
Odamentem hozzá, nyugodtan.
– Mária, a „szíve” most úgy ver, mint egy sportolóé, az arca pedig a dühtől vörös. Vagy beszáll a taxiba saját lábán, vagy kihívom a rendőröket, és megmutatom nekik ezt a nyomot. Meg a konyhai kamerafelvételt is. Igen, felszereltem egyet, amikor elkezdte átrendezni a szekrényeimet.
A sírás egy csapásra abbamaradt. Száraz szemmel nézett rám.
– Micsoda nőszemély vagy te… – sziszegte.
– A ház tulajdonosa.
A csomagolás nehézkesen haladt. Mária szándékosan kiborított egy hatalmas doboz mentolos cukorkát a parkettára, hogy húzza az időt. Én szó nélkül kitoltam a táskáját a lépcsőházba, majd a kezébe nyomtam a seprűt.
Majdnem levegőt sem kapott a felháborodástól, de végül lehajolt, és összeszedte az édességet. A keze már nem hadonászott, apró remegéssel gyűrte vissza a holmiját a második bőröndbe, miközben a folyosón egyre közelebbről hallatszott a lift zúgása.